Úgy esett, hogy szombaton ismét szervezett túra keretében, napsütéses, kissé ködös, sejtelmes hangulatot árasztó időjárásban indultunk neki a Mecsek újbóli, sokadszori felfedezésének. A hőmérséklet és a csalogató napsütés valószínűleg sok túrázót szíven szólított, mert olyan túratársak is felkerekedtek velünk, akiket már hónapok óta nem láttunk. Nagy örömmel üdvözölve őket dagadt a társaság, a jelentős, 60 fős seregletté. Ezért nem csoda, hogy szinte egyeduralkodóként birtokoltuk a Mandulás felé, kissé nyögve induló buszt, ami ugyan nehézkesen kapaszkodott a hegy-láb kanyarjain, mi annál jobb kedvvel beszélgetve, jó reményekkel várva az ismerős, de mindig más utak újra taposását.

Az indulási ponton rövid, velősen tömör köszöntő beszéd után máris utunkat a közel 5 km-re lévő Remete rét felé vettük, mintha minden perc számítana, mintha a várva várt élmények tovaszökkenve elsurranhatnának vágyódó szívünk dobbanásai között.
Szerencsénk volt. A hegy szellemei, kőgyűrődései jótékonyan gyűjtötték a korai napsütést ebben a kissé hűvös, mégis melengető téli reggelen, nekünk is juttatva némi jótékony sugárzást. A hegy keleti redői egymással versenyt kelve tekeregtek, mi pedig az immáron felújított, szépen kövezett turistaúton minden kanyar után abban a hitben ringattuk magunkat, hogy valóban a következő fordulóból már a Remete rétet láthatjuk meg, de legalábbis az ahhoz vezető célegyenes fog minket szívélyesen hívogatni. Sokszor kellett csalódnunk, de mindig utána vidáman integettünk az előttünk haladóknak, akik már a hosszúra elnyúló mezőny végett a szűk szurdokok túloldaláról kacsingattak ránk huncut, játékos mosollyal.
A fő közbenső állomást, a nagy pavilonos pihenőt elérve mindenki örömmel állt neki az ebéd előkészületeinek, az eddig szeretettel rejtegetett sütemények, az erősen és kevésbé alkoholos itókák kicsomagolásának, hogy jelentősen előrehozott Karácsonyi, körbekínálós batyus köszöntést rendezzünk a Pécset és Orfűt összekötő országút tőszomszédságában, néha-néha felpillantva és megcsodálva a túloldalon némán, téli álmukat töltő fenséges fenyvessort.
A rögtönzött eszem-iszom oly jól sikerült, hogy egy idő után udvarias visszautasítások sorát volt szükség bevezetnünk, mert az apró kis falatkák majszolása közben olyan jóllakottság vett erőt rajtunk, minta igazából egy három fogásos ebéd résztvevői lettünk volna. Igazán érződött ebből, hogy mennyi jó szándék, szív és kedvesség lakozik a turisták lelkében.
Azonban a pihenést indulás, az evést emésztés követi, így ezeknek a természeti törvényeknek és lábaink hívó szavának nem ellenállva felkerekedtünk Nagyapámmal, hogy immár nem a társaságot követve, hanem saját utakon induljunk a végállomást jelentő Éger-völgy felé. Búcsúzkodás után hamar megéreztük a Vörös-hegy erősen kaptatós oldalán felfelé kapaszkodva, hogy valóban szükséges az az időnkénti pár pihenő a csúcsig, hiszen gyomrunk lelkes dolgozása a túllakottság érzés felett, ugyancsak energiákat követelt.
Végül az ismerős ösvények nem okoztak csalódást, hiszen az oromra felérve már biztosan tudhattuk, hogy túránk könnyed, folyamatos lefelé ereszkedésből fog ettől kezdve állni, így nyugodt tempóban folytattuk utunkat. Egyszer-egyszer rácsodálkoztunk a szokatlan látványra, ahogy a magas fák között is mintha a pusztán gyalogoltunk volna, hiszen a lombtalan fakoronák akadály nélkül engedték be a napsugarakat, hogy teljes egészében végigsimogassák a fák tövében dúsan tanyázó Mecseki csodabogyó örökzöld leveleit és vidám piros bogyóit.
A Patacsi mezőn, a Cédula ház hívogató, biztonságos tetője alatt töltöttünk pár perc pihenőt, hogy aztán a kaland szellemével feltöltve magunkat egy olyan útra térjünk, ami eddig számunkra járatlan és praktikus is, hiszen a sűrű avartakarójával sokkal hívogatóbbnak bizonyult, mint a kék kereszt ragadós, sártól csuszamlós talaján botorkálni a völgy mélyére.
Közvetlen a vadászház mellett vetettük be magunkat a sűrűbe, és utunk mintha meseerdőn keresztül vezetett volna, ahol bármikor előugorhatnak a koboldok vagy erdei manók, hogy figyelmeztessenek minket az erdő törvényeire, a mohák és gyámoltalan növények taposásunktól való megkímélésére.
Hamar örömteli meglepetés ért, ahogy elhaladtunk az első tűlevélhullató vörösfenyő csoport mellett, akik ritkaságukkal hívták fel a figyelmemet rájuk. Majd az ismeretlenség borzongató érzése következett számomra, hogy olyan helyre hatolhatok be szinte megilletődöttséggel, ahol még eddig sosem jártam, átélve az elsőség érzését. Így haladtunk sokáig az eleinte kocsiúton, ami szép fokozatosan egyre jobban elhalványult, mintha csak a felfedezők nem mertek volna tovább merészkedni. Ahogy lassacskán egy őz és szarvasnyommal feltúrt ösvénnyé szelídült, már mi is óvatosabban haladtunk. Finoman lépdelve, lábunkkal figyelmesen kerülgetve a csillagmoha telepeket, amiket eddig nem volt szerencsém járt út közepén megfigyelni. A füvek magkalászai már nem kaptak ilyen gyengéd bánásmódot, hiszen sietve kellett határozott lépteink elől elhajladozniuk.
Eddig jutva olyan érzésem támadt, mintha egy erdei téli mesevilágba csöppentem volna. Az erdő legmélyén jártunk, fent egy domb nyergén, fűtenger közepén, ami mintha szél nélkül is hullámzott volna. A napsütés bágyadt fénye misztikus csillámokat vetett az aljnövényzetre, ahogy a magasan, lomhán kúszó vékony felhők elkendőzni nem, de megszűrni tudták az erősségét. Lágy, fehér fényétől mintha világított volna a talaj, téli hangulatban, mégsem havasan.
Teljesen átszellemülve alig találtuk meg a lehető leglankásabb utat lefelé, hogy azért mégis közelebb jussunk célunkhoz, az Éger-völgy szurdokába éréshez. Végül sikerült kikerülnünk az álomképből, amit a Farkas-forrás mellett lévő esőbeálló hegyes, szinte alpesi teteje tudatott velünk teljes valóságában, hogy végre ismert utakra keveredtünk.
A felfedező hangulatunkat mégiscsak később adtuk vissza az erdőnek, mikor további ritkábban járt ösvényekről egyszer csak a piros sáv és a kék kereszt nagy elágazásához érkeztünk. Azonban itt újabb bódulatba kerültünk, ahogy a zsongó, búgó, csobogó patak vont minket révületbe. Nem is eresztett addig, míg a jobbról majd balról elénk lépő domblábakat megrészegülve kerülgetve ki nem értünk a vadonatúj fényében pompázó Égervölgyi tó kiszélesedő tisztására.
Innentől csodálkozva, de mégis már határozottan hétköznapi gondolatokkal lépdeltünk tova a tó mellett, egészen a legközelebbi buszmegállóig, ahol visszatértünk a városi lét és az újra megtalált túratársak örömmel kurjongató koszorújába.

A túrát Zsombéki István vezette, túraútvonal: Mandulás - Remete-rét - Éger völgy.

A Pécsi Városi Természetbarát Bizottság szervezésében zajlott.

Hajdu Szabolcs
túratárs