Túravezető nem remélhet jobbat, mint amit én a tegnapi Baranyai Aurél Emléktúrán kaptam. Remek társasággal, jó hangulatban, a nehézségeket sorban legyűrve, a megemlékezést méltó módon megtartva, baleset nélkül, a januári időponthoz képest remek kirándulóidőben jártuk végig a tervezett útvonalat. Nem mindenütt könnyű terepen 15 km-t gyalogoltunk, komoly szintemelkedést gyűrtünk le. Dicséretére válik a szombati Baranyai Aurél Emléktúra minden résztvevőjének.

Már a túrára való készülés is örömmel töltött el. A száraz, csapadékmentes tél megengedte, hogy régi tervemet váltsam valóra, vagyis hogy a Cinke-tanya emlékkőnél való tisztelgésünk után a meredek hegyoldalon leereszkedjünk a Laci-forráshoz, majd végiggyalogoljunk a Szuadó-völgyön északi irányban. Elképzelésemet megemlítettem Baranyai Pálnak is, aki emléktúráink megvalósításában személyes emlékei felidézésével, kutatómunkája eredményeivel,korabeli dokumentumokkal, képekkel mindig gazdagítja programunkat. Nem sokkal ezután egy régi képet kaptam tőle, amely a Laci-forrás fölött lévő „vénséges bükk" tövében ülve örökíti meg a „két Baranyai Aurél"-t, apát és fiát 1961-ben. Megerősítő jel volt ez nekem az útvonal véglegesítésében.
Már a bejárás is jó élmény volt. Egyszer Sipos Erzsikével, másodszor húgommal, Tündével kerestük a jó utat, az ideálisat, mert a korai sötétedés miatt rövidíteni kellett. A Magyarok kunyhója után nem akartam a piros úton megközelíteni a Patacsi- mezőt, kerülő is lett volna, mivel a nemrég felújított Mihály remete-forrást is meg szerettem volna mutatni a túra résztvevőinek. Az első bejáráson a véletlen Futó Lacival hozott össze bennünket, tőle is kaptam megerősítést, miszerint jó úton lehet lejönni a zöldről a Szuadó-völgybe, majd Baumann Józsi is megerősítette ezt, így sikerült kiválasztanunk a legjobbat.
A reggeli gyülekezésnél látszott, hogy sokan leszünk a 12. Baranyai Aurél Emléktúrán. Közel hetvenen indultunk , Pál Krisztáék a szentkúti erdészháznál csatlakoztak, s később fenn a Cinke-tanyánál még tízegynéhányan vártak bennünket, ők a Remeterétről jöttek fel. Az út eleje mindig a legnehezebb, a zöld háromszöggel jelzett úton nagy szintkülönbséget küzdünk le. A Horvát Adolf Olivér emléktáblánál is megálltunk, pár mondattal felidéztük a nagy botanikus életét, műveit. Aztán jelöletlen úton közelítettük meg a Cinke tanya helyén lévő emlékkövet, ahol a nemrég felállított új asztal és padok vártak bennünket. Baranyai Pál emlékező mondataiban Baranyai Aurél, Csokonay Sándor, Millner Pál és Millner Jenő barátságát, egymással és a természettel való kapcsolatát idézte meg. Egy gyönyörű Áprily Lajos verssel is igazolta gondolatait. A hely békéje, a múltidézéshez, beszélgetéshez remek idő, a finom, Baranyai-féle-mézes pálinka marasztalt volna még bennünket, de hosszú út állt előttünk.
A fennsíkot az erősen lejtős hegyoldalon hagytuk el, ez volt a második igazi erőpróba. A feladatot mindenki sikerrel teljesítette, önmagára vigyázva, másokat segítve értünk le, így felszabadultan állhattunk meg a Laci-forrásnál, s idéztem Baranyai Aurél Tavasz c. írásából:

„... van egy vénséges Bükk, aki a Laci-forráson uralkodik. Azt kell megnézni mostan. Mintha harminc éves volna, úgy megfiatalodott. Kihegyezett hetyke rügyei, ezek a bimbózó csodák, amikben a növényi hormonok öregedést megakadályozó citokininjei cikáznak,pattanásig feszülnek. A minden márciusban megújuló, minden akadályt legyűrő édeskamasz fiatalság diadalmas életerejével."

Baranyai Aurél (Dunántúli Napló 1970.márc.21.)

Aztán a Szuadó-völgyben, a barlangászok pihenőhelyén tartottunk ebédszünetet, de rövidet, mert tudtuk, még mindig távolodunk a várostól. Kezdetben a patakon való átkelés jelentett izgalmat, majd a Szuadó- és Trió-barlangok lejáratát tekinthettük meg. Örömmel olvastuk a barlangászok ismertetőtábláját a feltárásokról és a reményről, hogy további eredmények várhatók. A víz egyszer csak eltűnt a patakmederből, így itt haladtunk sokáig, a két legifjabb Baranyai fiú vezette sorban. Miután bokáinkat már erősen próbára tettük, felkapaszkodtunk a kék kereszttel jelzett ösvényre. Itt, a gyönyörű bükkös alján utunkat a piros bogyós „szúrósok" és „lónyelvűek" kísérték, de nyíló májvirágot, kankalint és illatos hunyort is láttunk. Egy kanyart a műúton tettünk meg, majd már a hazafelé irányban felkapaszkodtunk a zöld sávval jelzett útra. Ekkor lazítottunk, beszélgettünk, hisz nem kellett az útra figyelni, elég egyértelmű, kissé talán egyhangú is volt egy darabig. A Magyarok kunyhója helyén állított kopjafánál módunk volt megyénk „zivataros" történelmi eseményeire emlékezni, majd újra leereszkedtünk egy remek, régi kocsiúton a fiatalos erdőben a Szuadó-völgybe. Itt délnek fordulva hamarosan megállhattunk a Mihály remete-forrásnál, amit pár héttel ezelőtt újítottak fel Baumann Józsi vezérletével, az erdészet hathatós segítségével. Kellemes pihenőhely lesz, biztonságos lépcső vezet a forrás mellett, szintben fölötte felállított asztalhoz,padokhoz.
Az utolsó emelkedő várt ránk, hogy elhagyjuk a völgyet, s a Patacsi-mezőn a Blokkház mögött elinduljunk a piros úton, megállva még egy pillanatra a Négybarát-forrásnál. Még nem volt sötét, amikor a tervezett időben, 4 órakor Teca mama vendéglőjénél elköszöntünk egymástól. Soha rosszabb túrát nem kívánok túravezető társaimnak és magamnak. Köszönöm mindenkinek a részvételt, a fegyelmezett, jó hangulatú túrázást, az értékes beszélgetéseket, a segítséget.

Tóth Klára túravezető

Képek a túráról itt.