Évek óta bejárt, megismert, előkészített erdélyi túráim során minden alkalommal valami megmagyarázhatatlan izgalom, láz kerít hatalmába. Utolsó telefonos egyeztetések – megvagytok székely s magyar barátaim s ismerőseim? Mit vigyünk? Szükségét minek érzitek? Egészségtek? Pálinka? Utak állapota?

Aztán itthon? Otthon? Melyik melyik? Hátizsák, térképek, gyógyszerek, elsősegély-csomag, esőkabát, geológus kalapács, terepi ásó, nagyító, termosz, csomagolóanyag, román lej, forint, ajándékok, útravaló szendvicsek, italok, a fontos látnivalók leírása, telefonszámok, a korábban gyűjtött ismeretek jegyzéke, bőrönd, cipő, bakancs, pólók, zoknik, ingek, gatyák, nadrágok, töltők, lámpák, valami mindig felesleges és valami mindig kimarad.

Utolsó napi izgalom – a ház és a szőlők között minden rendben van? Mit halasszak el későbbre? Reggel – torna, délben már az utolsó igazítások, és rohan az idő. Megöntözöm féltett növényeinket, átnézem a házat, kertet, figyelmesebb vagyok a társamhoz és a kutyámhoz is. Mire fogok érkezni? Soha nem tudhatom.

Társaim már este 8 körül keresnek: hol vagy? Páran az utolsó percekben érkeznek. Hála Isten, megvan a létszám. Körbejárnak az utazóflaskák, búcsú puszik, csókok, rákérdezés az úti okmányokra, minden rendben, Zoli, gázt neki.

Ásotthalom előtt pihenő, tankolás, kávézás, hazatelefonálások, hogy mit felejtettünk el megmondani gyereknek, menyemnek, unokáknak, aztán elindulás.

A határon magyar és román rendőrök kívánnak jó utat, drum bun! A partiumot átalusszuk. Ébredezik a csapat – de jó lenne megállni. Déva város bevásárlóközpontjánál van parkoló-hely. Napkeltében ragyog a hegy – rajta az állványerdőbe csomagolt legendás vár. Régóta javítják. Mostanában nem divat asszonyok hamvait belekeverni a malterba. Valami hiányzik? Nem hiányzik – de nincs a vár fokán román nemzeti zászló. Ismerősöm mondja: majd lészen.

A Maros völgyében haladva a távoli hegyek kékje, s közeliek harsogó zöldje váltakozva tapasztja szemünket az ablakokhoz.

Nagyenyed előtt Tövis – Remetei szoros. Ősi templom és kolostor, mint a mesében. Barátságos, fekete ruhás hölgyek. Sajnos, nem nagy csoportra méretezték az illemhelyet. Függőhídon át irány a völgyi út. Hatalmas sziklafalak fehérjei nyúlnak az ég kékjébe. Mócok házaiból és kultúrájából látunk ízelítőt. Megnyugodtam – a patak vize nem magas, könnyen bejutunk a legendás kőkapu mögé, és a kapaszkodó hágcsók, kötelek szárazon vannak a zúgó víz fölött. Egy barlangtorok miatt elbámultam és nagyot zuhantam az algás sziklára. Iszonyúan fáj a vállam, vérzik a tenyerem, de a szoros felső részét még meg kell mutatnom, és példát is: nem nyavalygunk apróságokon. Új társaim ámuldoznak a sziklatornyok méretein – mondom is nekik, ez csak a kezdet.

Nagyenyed előtt és után útépítések, tájékoztatok a régi várról, a líceumról, Avran Jancu mócairól, az erődtemplom céhes bástyáiról. Kőkapu következik. Ámulat, ezernyi kérdés, rövid válaszok, irány Torockó, székely barátaimhoz.

Ránézünk a torockószentgyörgyi várra, az Akasztóra s a mindenkit elbűvölő, fenséges Székelykőre, oldalában a Kőlyukkal, és a várhegy kőormára. Azt mondták útitársaim, hogy a sziklarengetegre soha nem jutunk fel – aztán mindenki feljutott, és a Kiskő erdőn át le is csúszkáltunk. Barátaink, vendéglátóink: Ági néni, Enikő, Árpi bácsi, Szabolcs, a Koccintó és a többiek örömteli ölelései után külön útra tértem.

Szándékomban állt a Nagy Kőlyuk útjának feltárása. Már félúton járva megállapítottam, nincs arányban a látnivaló az út nehézségével, a ráfordított idővel, a barlang sem egy csoda, lehangoló volt. Újraterveztem – irány a gerinc. A kőfalon 70 méternyi emelkedés után a Sziklakert legelőnél vaksötét felhő, dörgés és égszakadás jött a nyakamra. Dörgött, villámlott, csapkodott az istennyila, sistergett a szikla. Csúszott a vizes csenkesz. Eltájoltam magam egy sziklaszirtre, 30 métert vissza kellett csúsznom. Aztán tüdőszaggató kőfalon jutottam följebb, de már a végrendeletemen gondolkodtam. Istenem, félek. Ez az utolsó túrám. Hegyen halni szép a halál. Máig sem tudom, hogyan, de felértem a gerincre. Otthon voltam már – két, magyar színre festett magassági ponton buta tudatlanságról árulkodó karcolásokat találtam, majd lecsorogtam a nyeregre. Iskolás csoport lemaradt lányai mezítláb dideregtek a szélben. Felfelé eldobálták a cipőiket mondván, hogy csúsznak. Kérdezték, hogy lehet lejutni. Rövid oktatás és bemutatás után elindultunk a nagy árokban lefelé. Söprűnek egy a förgetegből előkerült brassói fiatalembert kértem meg. Vele aztán Szabolcs barátomnál nagy adag konyakot ittunk. Tapasztalataimat összesítve: Józsi néha nagyon hülye. Továbbá a telefonok nem bírják a székelyföldi esőzéseket, aztán vinni kell mindig az esőkabátot. A távolságok fordítva látszanak: az ihol nagyon messze van, és megfázásra pár dózis szilvapálinka kötelező.

Társaim már vártak, vacsora is jutott, csodálatosan finom, székelyes, marasztaló ételekkel. Attilával, Zolival a jól bejárt útvonalon a Koccintóban, Búfelejtőben, Forrás borozóban Alexandrion, Ursus, Silva sörök, majd Affiniáta italok után a helyi barátokkal beszélgetések, hírek cserélése után, a szesszel töltött fáradtság taszított álomba a szállásunkon.

Reggel, valamelyik idő szerint hatkor, kolompszó és a ködszoknya felett ragyogó napsütés és a kétszer felkelt nap varázsolta derűssé a nap kezdetét. Úgy éreztük, a reggeli pálinkázás már egészen székelyesre sikeredett.

Nyolc óra után buszra szálltunk, és az Aranyos vidékre jellemző régi, rossz úton Torda irányában haladtunk.

Parajd, Bucsin hágó 1277 m, a Kisküküllő völgye és a sok régi, szép emlékek – talán 500 vagy 600 embert is kalauzoltam már ezen a vidéken. A Magyar Királyi Honvédség által épített, és azóta kétszer javított úton értünk a hágótetőre. Itt található a Kisküküllő forrása és a Bujdosó Székelyek Vendéglője. Előkerültek a barátaink: Feri bácsi, Erzsi néni, enni és inni kellett. Gyalogtúránk iránya Bogdán tető, Bogdán sziklák, a hegyi legelőkön át. Az út széle áfonyákat kínált, amiknek nem lehetett ellenállni, aztán két dörrenés után már zuhogott is az eső, bőrig áztunk. A csapat kezdi megtanulni Erdélyt, hogy az első, esőre utaló jelre vagy megfordulni, vagy esőköpenyt húzni kötelező. Óriásfenyőkkel övezett szerpentin után ereszkedtünk a Gyergyói medencébe. Ámulatba ejtők Borzont luxustanyái, majd Gyergyóalfalu után látjuk a Pricske csúcsot, aztán Szárhegy következett, majd tenyérnyi kis táblán túl Güdücbe értünk. Bíró Dénes integetett a kapuból (hosszú életű lészen, mert már halálát adták hírül).

Megjöttünk Incze Józsefékhez, az ő csodálatos Enikő-házukhoz. Alma- és szilvapálinkával vártak bennünket, és mindenki kedvére helyezkedett el az erdei faházban. Mivel a templom a hegyen van, így a helyi boltban kötöttünk ki, barátainkhoz. Attila és Lucsi hideg pálinkája került elő, és a többiek: pásztorok, favágók, kőművesek szinte mind volt már „Magyarban”, így mondják, és sajnos majd’ mind csalódott. Régi ismerős Marika, a boltos, akinek lába meggyógyult. Férje Bukarestben van, kislánya a ház körül dolgozik, szépen cseperedik, okosodik. Nagyon örül a viszontlátásnak, de könnyezik, mikor mondom néki, sokára jövünk ismét – új tájra vágyik csapatunk.

Nehéz kimondani, leírni, sokunk szívéből marad Erdély ezen részén egy darabka örökké elfeledhetetlenül.

Attikával és a helyiekkel a várható esőről, kokozjáról, hiripről tájékozódva a Pricskére terveztük utunkat. Igazi Erdély, igazi Gyergyó a táj. Virágpompába öltözött havasi rétek, nyájak, csordák váltakozva gyönyörködtettek bennünket, na meg a pásztorok acsarkodó kutyái, amelyek a szép, szelíd szóra megnyugodtak és utunkra engedtek.

A csúcs előtt, a forrás fölött terülj-terülj asztalka várt reánk, a rengeteg áfonya miatt a pár száz méteres távolságot nagyon lassan tudtuk leküzdeni. Az Emlékkeresztnél jó étvággyal fogyasztottuk el a magunkkal cipelt finom falatokat és italainkat. Aztán derült égből villámlás, dörgés, majd hatalmas zuhé áztatott el bennünket. Ennek ellenére két zivatar között két púpos punga hiripet gyűjtöttünk (punga=szatyor, hirip=vargánya). Természetesen házigazdáinknak és barátainknak ajándékoztuk a gombákat.

Az erdei palotánk udvarában akkurátus tűzrakóhelyen, bográcsban báránypörkölt illatozott, és igazi, cérnával darabolt puliszkával csábultunk az asztal mellé. A borozgatás közben székely góbéságokkal és tréfákkal próbáltuk feledtetni, hogy bizony a faluban gyászeset történt, és ezért elmaradt a falunap.

Következő napunkat Balánbányára, Egyes kőre és a Nagy Hagymásra szántuk. A sokadik utam is ugyanolyan nehéz lett fölfelé, mint a legelső. Újabb és újabb élmény, és mindig óriási sikerként élem meg a feljutást. A cabana-nál (menedékház) Zoli és Aranka kávéval várt bennünket, sajnos a sör elfogyott, tanulság: hétfőn vigyünk föl sört magunkkal. A bátrabbakkal a sziklacsúcsra másztunk föl. Az új sasokat Attika és én segítettük a sziklaszirtre, és akik oda feljutottak velünk, nem hitték előtte el, hogy az ember le tudja győzni saját félelmeit és a mélység iszonyatát. A Nagy Hagymásra már házibuli hangulatban tettük meg oda-vissza az utat, sajnos havasi gyopárt nem tudtam mutatni a kis csapatnak, de az Attila keresztjénél így is többen megjegyezték, hogy a Jóisten kevés ilyen szép helyet teremtett a Földön. Hazafelé tartva Marosfőn, az ortodox kolostor virágpompájában freskóival és fafaragásos kincseivel ismerkedtünk.

Újabb élmény ért bennünket. Eddig a havasi csókák, fenyőrigók után Löbl Zoli egy új típusú gólyát fedezett fel: a „havasi fenyőgólyát”. Ugyanis a megszokott, égig érő, Erdélyben található fenyők tetején 50-60 főből álló gólyacsapat fehérlett és feketéllett az ágakon. Ehhez foghatót a helyiek sem láttak korábban soha. Nagy élmény volt.

Világjáró csapatunk következő túrája a Pongrácz-hágóról indult. A Likastető alól a Cohárd patakot megjárva jutottunk le a Gyilkos tóhoz, majd a Kis Cohárdot megmászva érezhette magát csapatunk a Jóisten tenyerében, a tündérek ölében, hisz’ valóban itt található a tündérek kertje is. Kupás szoros felé véve az irányt átgyalogoltunk a méteresre megnőtt zergeboglár, margitvirág, kígyógyökerű keserűfű és még ezernyi már virág özönében. A Kupás szoros felújított erdei útján értünk a Békás szorosba. Az Oltár kő lélegzetelállító szépsége mozdulni sem engedett bennünket. A csúcson kereszt, székely zászló és – barátomtól értesülve tudom, hogy – Erőss Zsolt emlékére is kereszt került. A pokol kapujában, tornácán és torkában láttatta meg velünk a természet az ember parányiságát. Azt is látni kell, hogy a természet mérhetetlen ereje ahogy a sziklát elmorzsolja, majd az ember ezt is leküzdi utakkal, hidakkal, alagutakkal.

Kedves vendéglátóinktól tisztességgel búcsúztunk: Isten veletek.

A Vámos Mihály Szakosztály új utakat tervezett. Augusztusban Brassó, Kovászna vidéke vár reánk.

Gyergyótól a Súgó barlanggal váltunk el. Simon László barlangász ízes székely nyelven mesélt a Föld történelméről, a barlang keletkezéséről, felfedezéséről. A magasságok birodalma után a mélységek szépségét is megismerhettük.

Búcsút véve Gyergyótól Sóvidékre értünk. Fehér lett a sófal Parajdon, így bátran utazhattunk tovább Korondra. Régi barátainkkal, Ravasz Mihállyal és hitvesével, Gabikával találkoztunk, akik székely köményessel, áfonyással és más italokkal vendégeltek meg. Ajándékok vásárlása után rövid látogatást tettünk az egyre szebb, tisztább és rendezettebb Parajdon, ahol a sóbánya főmérnök barátunktól szuvenírként kaptunk vagy ötven kiló kősót.

Torockóig meg sem állva csodáltuk a vargányaárusokat – székely nevén hiripnek mondják a vargányát. A székelyek örök időkre kapott földje, Endre királyunk adománya Torockó, a vasércbányák régi települése. Megmásztuk a Székelykövet. Két budapesti társunk Alex barátunk vezetésével az Ordas-követ és a Vidajt járta be. Le a kalappal csoportunk előtt, mert az embert próbáló Székelykőre mindenki feljutott. Alig hagytuk el a csúcsot, ismét megdörrent az ég, és már szakadt is az eső apró szemű jéggel együtt. Bőrig áztunk, amire a legjobb gyógyszer az első italmérőben az 1 dl Alexandrion konyak és a korsó sör, megszorozva néggyel, ami után már könnyű volt a vizes pólós csoportot bevárni.

Sokszor jártam Romániában, Erdélyben, Székelyföldön. Szeretem az ott élő embereket, s ők is engem. Magyarok, székelyek, szászok, románok, romák mindig tisztességgel, barátként bántak velem és túratársaimmal. A körösfői templom előtt ezért is tisztelegtem Vasvári Pál emlékműve és idézete előtt (csak együtt tudunk boldogulni).

Nagyon sok szépséget nyújtó, örök emlékeket hagyó túrát vezethettem, amiért köszönetet mondok minden útitársamnak, hogy elviseltek 8 napon keresztül.

Pécs, 2013. július 12.

Marton József.