2022. március 27-re az időjósok verőfényes, szép időt ígértek: így kedvező előjelekkel „vágtunk neki” a túrának. 74 perces buszozás után a 66. sz. közút Kaposkeresztúr-Szentbalázs Telekhegyi megállójában – a leszállást követően – röviden tájékoztattam túratársaimat a túra útvonaláról, látnivalóiról. Huszonnégyen indultunk Hajmás település felé a még alig-alig zöldülő erdőben. Jelzetlen erdei úton először délnyugati, majd déli irányban haladtunk. A településtől (Hajmás) északra található szőlős- és gyümölcsöskertek (Bársony-hegy) között gyalogoltunk, majd egy magas löszfalakkal szegélyezett mélyúton keresztül értük el a település északi felének szélső házait.

Első írásos említése 1346-ból való, ekkor Szerdahelyi Dersfi Péter birtokába került, majd 1425-ben Haghmas-nak írták a nevét. A 18. században német családokat telepítettek a faluba, ekkor alakult ki az a kettősség, ami ma is jellemzi: a legészakibb részén, ahol magyarok éltek (és ezért Magyarfalunak hívták), sűrűbb a beépítés, a délin, ahol a németek (Németfalu), jóval ritkásabb.

Hamarosan megérkeztünk a település helyi védelem alatt álló római katolikus temploma előtti kis térre. A templom 1927-ben épült, Lamping József tervezte. A túratársak tájékoztatását követően a hosszúra nyúlt, „egyutcás” településrészen továbbra is délnyugat irányban, majd a települést elhagyva északnyugat felé vettük az irányt. A fák között zöld négyzet turistajeleket láttunk meg a régi vasútvonal nyomvonalán. Hamarosan az 1976-ban megszüntetett Kaposvár-Szigetvár vasútvonal Kaposgyarmat-Hajmás megállóhely állomásépületét is megpillantottuk. Hatalmas tájékoztató tábla mutatta az egyik rejtett kincs „lelőhelyét”, a Márton-György-hegyi mésztufahasadékot. A zöld kör jelzésen először délnyugati irányban átvágtunk a keskeny réten, majd a medvehagymával és tavaszi virágokkal gazdagon borított erdőben nyugati és déli irányban haladtunk. Csordogáló éren keltünk át. A kezdetben széles, lapos völgyet minden oldalról mély szurdokvölgyek határolták. A fák között beszűrődő napsütés, a medvehagymától zöldellő „erdőalj”, az egybefutó szurdokvölgyek csodálatos látványt nyújtottak számunkra. Emelkedő ösvényen kapaszkodtunk a Márton-György-hegy rejtett kincse felé. Az útvonal jól jelzett. Erdei pihenő helyet (asztal-padok) pillantottunk meg és hamarosan mésztufahasadékhoz értünk. A meredek, csúszós oldalfalak miatt csak fentről csodáltuk meg a természeti jelenséget.

A védett képződmény tulajdonképpen egy forrásmészkőfal és a nevezetes Bivalyfej nevű fekete mésztufa képződmény. A környező dombokról lezúduló víz több irányból mély árkokon jut el a hasadékhoz, amelynek felső szakaszán van az esős időben vízeséses mésztufafal. A nehezen megközelíthető kis szakadék falán több kisméretű vízszintes hasadék is húzódik, ezekből a csapadék függvényében folyik vagy csöpög a víz. A hasadékok peremén kialakuló formákat kis jóindulattal cseppkőnek is nevezhetjük...

A zöld kör jelzésen folytattuk utunkat, az erdőszélen déli irányban Gálosfa felé haladtunk. A település hosszan nyúlik a völgyben egészen a volt vasútállomás elhagyott épületéig. Először két ágban indul, majd a település központjában (a templom és a faluház előtt) egy utcában egyesül a két ág.

A műemlék római katolikus templom 1808-ban épült barokk stílusban. A belső freskót Dorfmeister István készítette, aki a szakemberek szerint Szent Lukács evangélista képében a saját arcmását rajzolta meg. A templomban található Tolnai Festetics Lajos (1772-1840) sírja, templom előtt pedig Nepomuki Szent János szobra látható, melyet Szentlukapusztáról (ahol a XVIII. században még üveghuták működtek, sőt síküveget is gyártottak) telepítettek át ide 1983-ban. A szép szobor egyes források szerint 1795-ben készült. A faluház bejáratánál található az első világháború áldozatainak emlékműve. Késő barokk stílusban, a XVIII. században épült a Festetics-kúria épülete, melyet a következő évszázadban átépítettek.

A templomban belső felújítás zajlik, sajnos nem tudtunk bemenni. A Festetics kúria épületében szálloda és étterem működik, de bánatunkra zárva volt, így szendvicsebédünket az asztalokkal, padokkal ellátott pihenőparkban fogyasztottuk el. A település déli határához érve (itt a kék sáv jelzésen haladtunk) a Szamár-domb, Katalin túratársunk szerint a „siratófal” meredek északi oldalán kapaszkodtunk fel, hogy a Tótvárosi-hegyről a magánkézben lévő, elkerített Kistótvárosi-völgyben gyönyörködhessünk. A Kórus-dombon déli irányban haladtunk még mindig a kék sáv jelzést követve. Később a kék sávról a kék körrel jelzett útra tértünk át. Meredek út vitt le a völgytalpra, itt egy darabig a kistótvárosi birtok déli kerítése mellett délkeleti, majd déli irányba, és újra délkeletre haladva elértük túránk második rejtett kincsét, a Sárközi-erdőben található Csepegő-kő (és kút) mésztufa képződményét.

A pannon korú homokköves rétegsor és a rajta kialakult kis „szurdok” mellett egy másik érdekesség is megfigyelhető a Csepegő-kőnél, méghozzá a névadó jelenség. A területet felépítő homokkövek kőzetalkotó szemcséit karbonátos anyag (kalcit) cementálja, amely a talajon átszivárgó és szénsavassá váló víz hatására oldódik. A homokkövön átszivárgó felszíni eredetű (meteorikus) csapadékvizek oldogatják a kőzet karbonátos ásványait, majd ezek az arra megfelelő helyeken (pl. réteglapok felszíne, hasadékok, törések) később kicsapódnak. A kimállott réteg helyén kialakult üreg tetején kicsiny cseppkövek kiválása tanulmányozható, csepegő vízcseppekkel. A vízcseppek jelenléte azt mutatja meg, hogy a cseppkövek növekedése ma is aktív.

Meredek, fa lépcsőfokokkal megerősített úton hagytuk el a pihenőpadokkal ellátott helyet, majd Szágy község felé vettük az irányt. A település északi részén jutottunk az észak-déli völgyben megbúvó faluba.

Írásos emlékben először 1554-ből szerepelt Aszágy formában, 1799-ből már a Szagy ismert. Az aszú és az ág szavak összetételéből alakult ki a falu megnevezés. Az előtag értelme száraz, míg az utótagé folyóág. A dűlőnevek közül a következők eltűnt faluhelyet sejtetnek: Kis- és Nagytótváros (ide a török után szlovén telepesek érkeztek). A mai templomot Kis előtaggal is mondták, ami feltételezi a Nagy jelöléspárt. Ez utóbbi tán a középkori kőegyház lehet, bár helyét senki sem tudja. Az viszont köztudott, hogy a mai imahelytől alagút indult. A helység a török hódoltság idején puszta lett, de lakatlan a 18. század első felében is. A végtelen erdővel borított vidékre a 18. század végén települt német eredetű lakosság. Az első telepesek 1770-ben Lotaringiából érkeztek.

Túránkat - amely közel 22 km-re sikeredett - a falu temploma előtt autóbuszmegállóban fejeztük be.

Schóber József túravezető

A túráról Dt Héjja Péter is készített fényképeket. megnézhetők itt!