Az egész ország a rendkívüli hideggel volt elfoglalva, én is szorongva készültem szombat reggel ,s korán indultam, hogy az elvárt időben ott legyek a buszmegállóban. Csípte arcomat a hideg, fázott a kezem a kesztyűben is, hótaposó csizmám vastag bélése ellenére is éreztem lábamban a mínuszokat. Senkiről nem gondolok rosszat, aki ilyen metsző hidegben inkább a lakás melegét választotta, de azért aki idén eljött a Baranyai Aurél Emléktúrára, annak feltétlen elismeréssel adózom

Az uránvárosi megállóban még csak hárman voltunk, de a szentkúti buszfordulóból 29-en indultunk neki a hegynek. A megjelentek között örömmel köszöntöttem a Baranyai család tagjait, a rendszeres túrázóinkat, s néhány Tolna megyei kedves turistatársunkat is.
Igyekeztem lassú tempót diktálni, hogy ne izzadjunk meg, s ne a szánkon kelljen a levegőt venni, de a meredek emelkedő a fiatalságot mégis magával ragadta,s a Horvát Adolf Olivér Emlékkőnél bizony várni kellett kicsit, hogy együtt legyen a csapat. Néhány emlékező mondat után újra nekivágtunk, s a Cinke-tanyáig meg sem álltunk. Itt még Baumann Józsi is csatlakozott hozzánk, ő a Remete-rétről jött.
Baranyai Pállal való megbeszélésünk értelmében idén – a 15. emléktúrán – magáról a Cinke-tanyáról esett több szó. Pali szavai nyomán megjelent előttünk a kis palánkház, amely a NÉGY BARÁT kellemes tartózkodási helye, menedéke volt évekig. Láttuk magunk előtt a dobkályhát, amelyen pillanatok alatt elkészült a pirítós kenyér, láttuk a kis faliszekrényt, amely mindenféle finomságokat rejtett. Szó esett a kunyhó egyéb lakóiról is, pl. az erdei siklókról, a kinti madáretetőkről, a márvány asztallapról, s valamennyien kicsit irigykedve gondoltunk azokra az időkre. Szó esett Faltysné Ujvári Annáról is, aki 1993-ban, a Távlat című lapban megjelent igen kedves, személyes hangú emlékezésében mesélte el találkozását a hellyel és lakóival. Ő így emlékezett az Egyszer volt, hol nem volt...” című írásában: „Valamikor régen, talán az ötvenes évek vége felé, derékig érő hóban róttam felfedező utamat az általam akkor még ismeretlen Mecseken, s a szélnek támaszkodva élveztem az elemek dühöngését. Egy pillanatnyi szélcsendben madárcsicsergést hallottam. Nem akartam hinni a fülemnek, - de a szememnek sem nagyon hittem, mert hamarosan mesebeli látvány tárult elém. Kis kunyhót találtam, békésen imbolygó kéményfüsttel, s körötte paradicsomi tarkasággal pompázó madársereg eszegetett a gondosan megterített asztalkákról. Az ajtó dalolva kinyílt és egy mosolygós nagyapó lépett ki rajta, hogy barátsággal meghívjon a kis hajlékba melegedni. Aznap Aurél bácsi volt a házigazda. Örök barátságot kötöttünk.”
A túra résztvevőinek ezt az írást adtuk át emlékül, s miután a Baranyai család ízes, mézes pálinkájával és egyéb finomságokkal felvérteztük magunkat, elköszöntünk azoktól, akik innét visszamentek a városba, majd folytattuk utunkat. A Róka úton leereszkedve átkeltünk a túloldalra, majd folytattuk a zöld kereszttel jelzett úton a gyaloglást. A kék sávot elérve is elköszöntek néhányan, a rövidebb hazaérkezést választva. A déli 12 óra éppen Büdöskúton ért bennünket, úgyhogy Rudi Házában elköltöttük ebédünket. Itt egy nagyobb létszámú bajai túrázó ,iskolás csapattal találkoztunk. Elismeréssel adóztunk a gyerekek és vezetőik előtt.
Csodálatosan tiszta levegő, ragyogó kék ég, olykor kevés hó a talpunk alatt. Nagyon jó közérzettel haladtunk, hogy megkerüljük a hegyet, bár a hőmérséklet végig bőven a 0 fok alatt maradt . A Rábay-fánál röviden megemlékeztünk a 125 évvel ezelőtt született Rábay Gyuláról (1892-1968), aki a városi Erdőhivatal vezetője volt és segítette a turistautak kialakítását, turistalétesítmények készítését és a Mecsek-háti műút kivitelezését. Kantavár felé menet már érezhető volt , hogy a nap lemenőben, hűvösödött a levegő, de azért a Kantavári-forrásnál még megálltunk pár percre maradék finomságainkat elfogyasztani. A romokra csak rátekintettünk, majd az utolsó kapaszkodónak is nekiveselkedtünk. Megcsodáltuk a szaporodó turistajelzéseket a fákon, majd, a Kis-réten éppen csak megállva folytattuk utunkat a Dömörkapu felé. A sípályán csak foltokban láttunk havat. Innét gyönyörű panoráma tárult elénk. A délutáni nap sugarai csodálatosan megvilágították a Keleti-Mecsek hegyeit, a Zengőt, Hármas-hegyet,Köves-tetőt, s a város keleti része is ragyogó fényben fürdött. Dömörkaputól az Irma úton indultunk lefelé. A Tettyére érve újra láttuk a lemenő nap sugarait, narancsos színnel festette be a teret.
Mivel épp az orrunk előtt ment el a busz, a bátrabbak gyalog elindultak a belvárosba, mások pedig még egy forralt bor mellett idézték fel a nap élményeit,örömeit, a téli túra sajátosságait. Megkönnyebbülve, hogy épségben teljesítettük vállalt feladatunkat, örülve a jó társaságnak indultunk hazafelé, meleg lakásainkba.
Köszönöm a résztvevőknek a kellemes társaságot, a barátságos hangulatot. Érzésem szerint a NÉGY BARÁT is elismeréssel adózott teljesítményünk előtt.

Tóth Klára
túravezető