Az „Erdők hete" programsorozat keretében 2014. október 4-én, szombaton szövetségünk – a Mecsekerdő Zrt. Szigetvári Erdészetével közösen – nyílt túrát szervezett a Dél-Zselicben. A túrát Baumann Józsi barátommal együtt vezettük, megosztva a túra egyes szakaszait.
Reggel fél 9-kor volt a találkozó Almamelléken, az erdei kisvasút végállomásán. Az egykori Szigetvár – Kaposvár vasútvonal állomásépületében berendezett, a kisvasút és a zselici erdőgazdálkodás történetét bemutató kiállítást Pappné Németh Tünde, a múzeum gondnoka (aki egyben a sasréti erdei iskola vezetője is) mutatta be a túrázóknak. Kilenc órakor indult velünk a vonat Sasrétre. A kisvasút különlegessége a 600 mm-es nyomtáv (ilyen erdei vasút ezen kívül a Börzsönyben, Kemencén található). „Rettenetes" sebességgel haladva, fél óra alatt győzte le a mozdony a kocsijával a 6 km-es távot Sasrétig. Igazi, különleges élmény ez a vonatozás a mai modern világban a suhanó járművek korszakában.

A vonatozás során élvezhettük a táj szépségét, a vasútvonal mellett látható néhány halastó környékén a vízi madarak látványát. Sasrétre beérve először az erdei iskolához mentünk, ahol a túrázókkal ismertettem Sasrét, és az iskola történetét. Megnéztük az épület falán elhelyezett emléktáblát, melynek felirata szerint 1970-ig működött itt iskola (!).
Az erdei iskolánál csatlakozott hozzánk Sajgó Ferenc, a Szigetvári Erdészet igazgatója, aki túránk első felében velünk tartott. Elindultunk a sasréti ősbükkös fái között vezető tanösvényen. Az Almás- és Kis-Almás-forrásokhoz érve Baumann Józsi és felesége, Ági ismertették a források kiépítésének történetét, és a források jellemzőit. Innen a Biedermann vadászkastélyhoz sétáltunk, melynek történetét Sajgó Ferenc mondta el. A szépen felújított épület ma már nem csak a vadászokat szolgálja, hanem vendégházként működik, melyben bárki foglalhat szállást.
Visszatérve az erdei iskolához kitérőt tettünk a Sasréten található tavacska szigetére, majd az egykori Németlukafa felé vettük az irányt. Rövidesen elértük a szarvaskert kerítését (a szarvaskertet az 1990-es évek közepén alakította ki az erdészet). Két, szelíd szarvas jött a kerítéshez, egy kis „fotózkodásra", és persze némi zöld eledelt elfogadva. Kíváncsian vártuk a kaput, amelyen belphettünk a szarvaskertbe, és ami „nincs", ugyanis itt állandóan nyitva van a kerítés (ez az egyetlen ilyen belépőhely, ahol kapunyitás nélkül be lehet menni a szarvaskertbe). A „kapu" tulajdonképpen egy, az útra merőlegesen elhelyezett rács, melyet kisvasúti sínekből raktak le. A szarvasok a patáikkal nem tudnak a rácson átkelni, így tehát nem tudnak kijönni a szarvaskertből, befelé viszont az ember gyalogosan, és gépkocsival simán be tud menni. Sajgó Ferenc elmondta, hogy ezt a bejáratot azért alakították ki, mert az úton nagy a forgalom, és a gépkocsivezetőknek ne kelljen állandóan a kaput nyitni-zárni. A szarvaskertbe egyébként tilos a belépés, természetesen most mi bemehettünk.
Hamarosan az egykori Németlukafapuszta temetőjéhez értünk. A település régen kihalt, házai már nem láthatók, csak a temető és a régi kút idézi a falu emlékét. A temetőnél Sajgó Ferenc mesélt a falu történetéről, a 18. században betelepített németekről és a cseh-morva erdei üvegesekről, a cigány fazsírkészítőkről, és az egykori kerámiaüzemről. Lesétáltunk a közeli Cigány-kúthoz, melyet a szigetvári erdészet épített ki „forrássá" Baumann József közreműködésével. Valamikor ez volt a település fő vízforrása.
A forrástól Józsi vezetésével, meredeken emelkedve, amúgy „toronyiránt" értünk egy régi érdekes épülethez, a Biedermann birtokon épült háromszintes magtárhoz. (Útközben néhányan zöld üvegdarabokat találtak, az egykori üveghuta működésének emlékeit). A hatalmas épület – mivel évtizedek óta használaton kívül van – sajnos egyre rosszabb állapotba kerül, az erdészet néha a begyűjtött makktermés ideiglenes tárolására használja, most is volt bent egy szép nagy rakás makk, elterítve. Az épület belsejében a falon 1904-es és 1905-ös évszámokat láthattunk, melyek az építés időpontját jelzik. Bementünk – elemlámpákat gyújtva – a majd 80 méter hosszú pincébe, melyben egykor a bort tárolták. A pécsi Littke pezsgőgyár részére termelt szőlőt az 1900-as évek elején ebben az épületben darálták és préselték gépi úton, a gépeket fagáz hajtotta. A hatalmas, rozsdásodó szerkezet ma is látható a magtár földszintjén.
A magtár megtekintése után elbúcsúztunk Sajgó Ferenctől, majd rövid gyaloglás után – Baumann Józsi „lakatnyitása" segítségével – kiléptünk a szarvaskertből, és hamarosan rátértünk a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonalára. Innen már jelzett turistautakon mentünk tovább, és az egykori Nagytótvárosnál – ma már a településből egy-két kerítésoszlopon, és egy ledőlt útszéli kereszten kívül semmi nem látszik –, egy szép, újonnan épített erdei esőbeállónál tartottunk ebédszünetet.
Pihenőnk után Terecseny felé vettük az irányt. A kék + jelzésű úton, Baranya és Somogy megye határán ballagtunk, és közben túránk „gasztronómiai túrává" alakult egy rövid időre, ugyanis annyi gombát találtunk. Túrázó társaink közül azok, akik értettek a gombákhoz, szedtek is sokat, mások pedig fényképezték a szebbnél-szebb – ehető és nem ehető – gombákat: tintagombát, piruló galócát, korallgombát, laskagombát, fekete trombitagombát, őzlábgombát, világító tölcsérgombát és társaikat.
Terecsenyhez közeledve betértünk az Aligvár-forráshoz, ahol Józsi ismertette a forrás kiépítésének történetét, majd a Balogh István emlékkőnél – Pista barátunkra emlékezve – elmondtam a dél-zselici turistautak újbóli kialakításának, és a terecsenyi Zrínyi kulcsosháznak, valamint a Papi pipa teljesítménytúrának a történetét – valamennyi Balogh István, a Dél-Zselic Természetbarát Klub egykori elnöke nevéhez fűződik.
Túránkat Terecsenyben, a Zrínyi kulcsosháznál fejeztük be. Gyönyörű erdőkben járva, szép kora őszi időben, sok érdekeset látva élvezhettük ezen a napon a zselici erdők nyugalmát.

Strasser Péter