2014. május 25-én egy gyönyörű illatos szál rózsával kezdődött a nap, melyet egy túratárstól kaptam sok szeretettel.

Feldobódva, nem is gondoltam arra, hogy a buszunk késni fog, pedig késett. A srác viszont kinevezte magát gyorsjáratnak, mert behozta az időlemaradást. Ugyan abban az időben értünk Mecseknádasdra, ahogy kellett. 28-an keltünk át a főúton, a Szent István kápolna elé, ahonnan megkezdtük a zöld jelzésen a túránkat.

Verőfényes napsütésben, ahogy elhaladtunk a panzió előtt, irigykedve néztük az udvarban kihelyezett kárpitos fotelben ülő személyeket, akik lassan kortyolgatták innivalóikat, ők pedig ránk néztek irigykedő tekintettel. Hamar el is felejtettük a dolgot, hiszen a Stein-malomnál mi is pihentünk egy keveset az árnyékban. Pár túratársunk, akik már elindultak kitágult pupillákkal vették tudomásul, hogy nem, nem lefelé, felfelé megyünk. Aztán mindenkinek elkezdett kikerekedni a szeme, ahogy látták az előttük kapaszkodó, felfelé haladó embereket. Kipirult arccal hallgatták a legendát, amit meséltem a várnál. Jólesett az üldögélés, de az égiek jelzésére útnak indultunk. Egyre közelebb hallottuk a dörgést, néhol láttuk a felénk közeledő sötét felhőt és fölötte csak mondta, mondta a magáét. Mire megérkeztünk az Ötös úti kunyhónál levő pihenőhöz, ahol ebédeltünk, már el is felejtettük, hogy dörgött. Kivilágosodott és még ki is sütött a nap. Ettünk, ittunk, kóstoltunk különleges finomságot (medvehagyma lekvárt), sok gyümölcsöt és még több süteményt.

Jóllakva bár de törve nem, megint felfelé indultunk, csak már lassabban. Az erdő csodás arcát mutatta. Néhol a természet által alkotott vadregényes táj, máshol pedig a felnőtt sűrű, zöld fű mint szőnyeg, szemet kápráztató volt. Az üvegesek útjára térve érkeztünk meg Pusztabányára, ahol az üvegkészítésről beszéltem pihenésünk közben. Ki-ki gyorsan heverészett a szépen lenyírt fűben a vadászház előtt, a többiek üldögéltek a padoknál. Egy túratársunk pedig tornagyakorlatokat végzett. Jó volt nézni, főleg a fejenállást, vagy oldalállást?

Utunk a műúton folytatódott 1 kilométer hosszan, majd ismét vadregényes erdő következett. Közben ismét meghallottuk a dörgéseket, közeledett felénk a hang. Pár csepp eső hullott ránk, de nem mindenki vette elő az esőkabátját sem. Végre jött a lefelé menet a műútig. Mint utólag kiderült, nem kellett volna annyira várni, mert eső mosta kis árokban az alattomos kis csúszós kövekkel övezve rendesen kellett figyelni a lábunk elé, nagy segítség volt a bot. A gyorsabb lábú társaink kiléptek, és elérték a 25 perccel előbb induló buszjáratot, el is köszöntek. Mi még pihentünk egyet a megállóban és utána a szellős buszban üldögélve mesélgettünk Pécsig.

Köszönöm mindenkinek és külön annak a 11 főnek, akik 24-én eljöttek velem bejárni.

Üdv: Várnainé Meng Hajni

Képek: Major Péter