2014. január. 03. hétfő.

Recsegnek a jégbordák a kis városi autóm kerekei alatt, mikor haladok a Petőczpusztai depó felé. Szerencsére a jeges utat fekete aszfaltrétegek tarkítják, így autóm szépen halad előre. Az út szélénél megállok és elhelyezem behajtási engedélyem a szélvédő alá a műszerfalra. Már a vándormadarak is ismerik a kis autót, ami gyakran megpihen itt az út szélén. Az autóból kiszállva reccsen csizmám alatt a jégpáncél és felfröccsen alóla a porhó. A kis tölgyes melletti úton haladok befelé a szálerdő irányába. Az erdészeti utat gépek keréknyomai szántották fel, mert a közelben erdőgyérítés van folyamatban.

A keréknyomokban most csúszós jégpáncél feszül az oldalaknak, ezért inkább a szélén haladok előre. A felélénkült szél megmozdítja a fák koronáit, melyek a rárakódott jégtől üvegként csörömpölnek. Potyognak az apró jégdarabok, és a jeges hó felületén szánkóznak a völgy irányába. Nehéz a haladás, és minden lépés hangos reccsenéssel jár. Felriasztok egy őzet, mely néhány ugrás után megáll, és kíváncsian néz felém ki ez az idegen az ő területén. Egy darabig nézegetjük egymást, majd én indulok előbb zajt csapva az erdő csendjében.
Az Ordashoz érve elkészítem a szokásos fotódokumentációt a környékről, majd megmérem a hőmérsékletet. Kint -1, 9fok van a házban -0, 7fok. Az üzenő dobozban nincs bejegyzés. Lelapátolom a ház előteréből a havat és lesöpröm, hogy a madaraknak a diót fel tudjam törni. Az etetőkben még van háj, de a dióbelet, azt már mind megették tollas barátaim. A rókáknak most nem hoztam csontokat, nyesedék húst, száraz kenyeret, mert egy hétig a Dolomitokban síeltem és nem volt maradék.
A tároló hordóból kiöntöm az előtérre a diókat, /melyeket Jónás Pista barátomtól kaptam az ősszel, két zsákkal a madarak etetésére/ és szétterítem. A hosszúnyelű fejsze fokával tördelem őket egyenként, ami eltart egy ideig. Cinegék, csúszkák és mátyások röpködnek a környéken és csak a bátrabbak, vagy éhesebbek mernek a távolabbi etetőre szállni élelemért. A ház előtti nagy etetőbe hordom a nagyobb részt, majd létrát támasztok a magasabban lévő etetőkhöz és a háj mellé dióbelet szórok. A már régebben kialakított vékony ágakra almákat szúrok folyadékpótlásnak.
Csend van, csak időnként reccsennek meg a fák jeges terhüktől. Megtisztítom a padokat, asztalokat a hótól, melyeket 20cm borít egy centiméteres jégsapkával. A fagyos, havas a tűzrakó, álmában lángok, nyaldosta fahasábokról, álmodik, melyek majd vörösen sziporkázva melegítik mészkő bordáit.
Elpakolom a szerszámokat, bezárom az ajtót a nagy lakattal. Néhány percig még nézem az ágakon egyre közelebb merészkedő kosztosaimat, de indulni kell kifelé, mert máshol más feladat vár a fehérbe öltözött eredőben.
Baumann József