2025. február 11-én, 17 órakor vetítés lesz a túra képeiből a Baranya Megyei Természetbarát Szövetség Tímár utcai helyiségében...

17 fős csapatunk augusztus 11-e és 19-e között járta Erdély hegyeit, völgyeit.

Első nap

Autók: Pécs, Domus parkoló – kertvárosi kis Tesco – Baja – M5 – M43 – A1 – Arad – Világosi vár – Solymos vára – Torockó. Első napunk neve „Utazunk és nézelődünk”. A két vár gyalogtúrája 3,2 km/73 m.

Reggel öt órakor elkezdődik csapatunknak az idei, tervezett kaland. Kis csúszásunk ugyan van, de minden megy a maga útján. Páran próbálják kitolni az éjszaka elmaradt alvást. Első megállónk egy bajai benzinkútnál, majd még egy a határ előtt szintén egy „kutas” megálló. A nagylaki autópályás határnál viszonylag gyorsan átjutunk, de elvesztettünk egy órát, mert másik időzónába léptünk. Ígéretet tettem, hogy visszakapja mindenki 19-én. Az útdíj matrica megvásárlását követően irány első nézelődős megállónk az Arad közelében lévő Világosi várhoz. Régen jártam ezen az úton, mostanra elkészült az Aradot elkerülő út is. Világos településről a vár felé kanyarodva meglepésként ért bennünket, hogy a kövezett utat elkezdték felújítani és már aszfaltosra változott majdnem a vár parkolójáig. A vár előtti tisztáson kialakított büfé és piknikező helyek, de ezt majd vissza felé… A várról magyar nyelvű ismertető!

A várromból remek kilátás nyílik a vár alatti Szőllősi-mezőre, ahol letette a fegyvert 1849. augusztus 13-án Görgei Artúr I. Miklós orosz cár előtt. Mi most augusztus 11-én jártunk itt, pár nap híján 175 évvel az esemény után…

Egy kis büfézés és már megyünk is a kocsikhoz, hogy a közeli másik várromot is megnézzük. Lippa város Solymos településrészére igyekeztünk, de közben „szemet gyönyörködtető” palotákat láttunk, hasonlókat, mint régebben Bánffyhunyadon. A giccset is lehet fokozni… A vár alatti kisbolt előtt parkoltunk le, ahol mindjárt megcsíptem az első medvémet. Ahogy megígértem, szelektálom a medvéket... Kávé és frissítő italok után meredek, vízmosta, morzsalékos ösvényen értünk fel a várromhoz. Itt is van magyar nyelvű ismertető…

Az egykori tulajdonosok közül megemlíthető Hunyadi János, a Bánffy család és később Corvin János, 1514-ben Dózsa György serege is ostromolta.

A belső részben piknikezők voltak, csak pár kép erejéig zavartuk őket. Rövid nézelődés a Maros völgyére, és csoportkép készítése után indultunk le, hogy nehogy lekéssünk a vacsoráról. A szállásunk az első két napon a tavalyihoz hasonlóan alakult és most is két helyen, az Ági panzióban és a Piroska vendégházban volt Torockón. Nem lehet elég korán kezdeni a szervezést, így az első két napon kétfelé „szakadtunk”. Az étkezések közösen az Ági panzióban voltak. A vacsora elfogyasztása után a szállások elfoglalása, majd akinek kedve volt, az még ellátogatott Jó Balogh Uramhoz a „Forrás” nevű egységbe. Szokásos forgatag, oklevelek és italok a túrázóknak. Nekünk is jutott a medvékből, volt itt minden fajta: kicsi, nagy, barna és még retro is. A főnöknek, Szabolcsnak a forgatagban azért ránk is jutott ideje. Hamarosan mentünk pihenni, hogy a hasadékokat jó állapotban tekinthessük meg...

Második nap.

Autók: Torockó – Tordai-hasadék, parkoló – Túri-hasadék D-i vége. A túranap neve „Hasadékok”. Gyalogtúrán a hasadékok megtekintése (12,5 km/327 m).

Ráérősen indítottuk a napot, reggeli 8 órakor. Első megállónk a hasadék előtti dombtetőn volt, ahonnan szép képeket lehetett készíteni a „bejáratról”. Sok minden változott itt is. Van már több büfé, árusok, lecsúszási lehetőség a hasadék bejárata felé és tükrös pihenő, amihez odaállva olyan volt a csapat, mint amikor az idegenek agymosást végeznek az embereken egy fantasztikus filmben.

A hasadék első írásos emléke 1291-ből való, amikor III. Endre király egy kiváltságlevelet állított ki a tordai kereskedők részére, amiben már szerepel a név. 1939-ben nyilvánították természetvédelmi területté, majd 2007-től Natura 2000 terület is. Fontossága nem csak geológiai, barlangászati és turisztikai értékekből adódik, de hihetetlenül gazdag növény és állatvilággal is rendelkezik.

A parkolóból vegyes érzésekkel indultunk, mivel olyan információt kaptunk, hogy leszakadt egy híd. Szerencsére téves volt az infó, nem leszakadt, hanem beszakadt pár deszka, hm… Így van az, amikor elhisszük, hogy a kiscsikónak a lódarázs volt az apja… A hatalmas, néhol 200 méteres sziklafalak között élmény volt a séta. A szárazság itt is érezteti hatását, sokkal kevesebb lecsorgó vizet találtunk a sziklafalakról, mint előző ittjártunkkor. A hasadék vége előtt összevártuk egymást és tartottunk egy kis pihenőt, mivel kemény szakasz következett. A fél kilométeren közel háromszáz méter szintet kellett legyűrni. Orrunk a földet verte… Még a lefelé jövő fiataloknak is nehezére volt a menet. Az útjelző táblánál jól esett a pihenő. Itt elbúcsúztunk sofőrjeinktől, mivel ők a tetőn visszamentek a kocsikhoz, hogy elénk jöjjenek a Túri-hasadék végéhez Koppánd (Copáceni) településtől É-ra. Meleg volt a tűző napon. A beszélgetések, a táj változatossága, a virágok sokasága és a legelésző állatok látványa tartotta bennünk a lelket. Tordatúrra érve Zsolti barátom félve hívta fel a figyelmemet, hogy a büfé zárva. Szerencsére ő egy régen bezárva tartónak a tábláját vette észre, de az iránymutatásom után meglátta a másikat húsz méterre. Mindenki megnyugodott! A kávé és az italok elfogyasztása után mentünk a kisebb hasadékhoz.

A hasadék mélysége 100 méter fölött van és a völgy két oldalán levő magaslatok tengerszint felett 500-600 m körül mozognak. Név szerint jobb oldalt a Peterdi-tető 667 méter, bal oldalt a Kőhegy 580 méter és a Koppánd-tető a maga 530 méteres tengerszint feletti magasságával. Az archeológusok számára igen izgalmas terület, mert a maga 29 kisebb-nagyobb barlangjával a Túri-hasadék már a Kr. e. 5. században is lakott terület volt. Felfedezték 53 trák időkből való lakás nyomait, találtak késő neolitikumból és a bronzkorból való leleteket, a római korból is találtak egy kis házat.

Szerintem ez a vadregényes, ami több helyen, patakon átkelős, sziklára felmászós, sokkal élvezetesebb volt, mint a népszerűbb társa. Régebbi ittjártunkhoz képest a sziklára erősített kötelek és a lábakat tartó vasak sokat segítettek a haladásban. A tábláról megtudtuk, hogy egy könnyű „vasalt” úttá alakították az egyik oldalt. Ilyent már gyakoroltunk tavaly is, úgyhogy ment a biztosítókötelek nélkül is… Az autókhoz érve a fáradt talpakat áztatták többen a kellemesen hűvös forrásvízben. Elmaradhatatlan csoportkép és indulás Torockóra. A vacsora után látogatás a vendéglátó egységben, ezen az estén a „Gondűző” kerthelyisége következett, ami konkrétan az utca széle kilométerkővel…

Harmadik nap.

Autók: Torockó – Torda felé – A3 Marosvásárhely irányába – Parajd – Szováta, fürdő – Parajd – Bucsin-tető – Sugó-barlang – Gyergyószentmiklós – Güdüc. Ennek a napnak is az „Utazunk és nézelődünk” nevet adtam.

Ezen a napon átköltözünk a Gyergyói-medencébe. Szállásunk Güdücön az erdőszéli „Égés-patak vendégház” volt. Előtte azonban még van program. Útközben betérünk Szovátafürdőre, ahol választási lehetőség volt: fürdés a Medve-tó sós vizében vagy séta a kis tavak körül. A tó nagy sótartalma miatt olyan érzése van az ember fiának/lányának, előbb-utóbb a víz felszínén úszik, mint a parafa dugó…

A szovátai Medve-tó Európa legnagyobb heliotermikus tava. Nevét annak köszönheti, hogy alakja egy kiterített medvebőrre hasonlít. A vize a heliotermikus jelenség miatt 35 Celsius-fokra melegszik fel.

A gyalogos szekció megkerülte a tavakat (Piroska-, Zöld-, Mogyorósi- és a Medve-tó, 3,2 km/35 m). A másfél órás program jól sikerült, bár a fürdőzők jelezték, hogy a vízbe menve a deszkák algásak és ezért nagyon csúszósak voltak. Mindenki tartotta a megbeszélt időt, így a tervek szerint indulhattunk tovább. A szépen felújított villák között hagytuk el a települést, és mentünk a hágó felé. Ide felérve kis pihi Bucsin-tetőn, ahol egy levesre is volt idő annak, aki úgy gondolta. Egy telefon és kiderült, hogy még odaérünk következő programunkra a Sugó-barlanghoz. Bár más lett a túravezetőnk, mint akivel előtte egyeztettem telefonon, de jól sikerült a túra. Kicsit hosszabb lett a hangulatos vezetés (eddig itt még rossz hangulatút nem értünk meg).

A négyszintes barlang a Sipos-kő DNy-i nyúlványán található. Látható benne sztalagmit, sztalaktit, borsócseppkő és a víz mosta formák sokszínűsége.

A látogatás után jókedvűen mentünk szállásunkra. Itt is volt változás, de ezt sem éreztük meg. Enikő és Józsi megérdemelt nyugdíjas életét éli, pihen, és az unokákkal foglalkozik. Boldog, egészségben eltöltött éveket kívánunk nekik és a családnak is. Szállásadóink Güdücön most András és Csaba voltak az erőbirtokosság képviseletében. Gyors elhelyezkedés után jöhetett a vacsora, majd egy kis beszélgetés, ismerkedés szállásadóinkkal.

Güdüctelepre Gyergyószárhegy és Ditró között kb. félúton kell letérni K-i irányba.

Negyedik nap.

Autók: Güdüc – Marosfő – Balánbánya. Gyalogtúra: Balánbánya, templom parkoló – Egyeskő – Ecsém-tető – Egyeskő – Balánbánya (13,2 km/881 m, 9,5 km/704 m). A túranap neve „Mi a világ tetején”.

Güdücről első túranapunkon az Egyeskő sziklatömbjét és az Ecsém-tetőt céloztuk meg. Balánbányáról indulva a Kovács pataka utcán jutottunk el az erdőhatárhoz, és bármilyen hihetetlen, a Kovács-patak csörgedezett az út jobb oldalán. A településszéli pihenőnél valami nem stimmelt az emlékekhez képest, de hamar rá kellett jönnünk a miértre. Az egykori csodás fenyves eltűnt és csak egy kopasz lefutó gerincen baktathattunk felfelé, amit a derécék virágai „dobtak fel”. Fent a turistaháznál derült ki, hogy a 2021-es szélvihar kidöntötte a fákat, a meg maradottakat pedig a gombás fertőzés miatt kellett kivágni. Szomorú látvány volt, vigasztalt viszont bennünket, hogy kinyílt a kilátás, és már elültették a facsemetéket, amik között volt fenyő és bükk is. Valószínűsíthető, hogy ez már a mi időnkben csak fele akkora erdő sem lesz, mint amilyen volt 2021 előtt… Tűrtük a meleget és haladtunk egyre feljebb, míg elértük a megmaradt erdő határát. Innen már kellemesebb volt a túra. Ezt fokozta a málna és a vörös áfonya megjelenése, amit az elöl haladók hagytak, azt meg is ettük. A forrásnál egy kicsit hosszabb pihit tartottunk, majd a régi sípálya meredekén túljutva értük el a turistaházat.

Az Egyeskő a Hagymás-hegység legdélebbi részén húzódik, a lábánál épített menedékház fontos turisztikai csomópontot képez, ahonnan az alternatív útvonalak sorozata indul a hegység különböző részeire. A toronyszerű csúcs legkönnyebben Balánbányáról (Balan) közelíthető meg.

Itt is kis pihenő következett, mielőtt elindult a csúcstámadás. Akik már többször voltak fent és az egyébként is biztos kezű, lábú mászók segítették az ismeretlenbe indulókat. Tizenketten teljesítettük ezt a mászást. Akiknek segítséggel ment, nagyon köszöngették azt. A csúcsról körbetekintve, a látványra a csodás, fenséges, lenyűgöző, felejthetetlen, örök élmény jelzők voltak a legjellemzőbbek. Nem véletlenül választottam idei kitűzőnk alapjául ezt a sziklatömböt. Látható volt a Csíki-medence É-i része, a Hargita vonulata, Fekete-Rez, Hagymás, hátul É-ra a Csalhó, majd az Ecsém-tető oldalában az Ördögmalom és a kis kápolna a turistaháztól D-re a kilátóponton. A lemászás is simán megtörtént és itt nyugodtam meg én is. Amikor először másztam meg a sziklatömböt, még nem volt „köteles” segítség, de a legérdekesebb akkor az volt, hogy alig tudtak leimádkozni akkori túratársaim. Csak ültem és csodálkoztam, hogy ilyen látvány is van ezen a világon…

Kis pihi után indultunk, de most kétfelé. Voltak, akik már az autókhoz, Balánbányára mentek vezetésemmel, de a többség még az Ecsém-tetőt is bevállalta. Árpi és Puding Tibi voltak a vezetők, elmondtam nekik, mire lehet számítani a turistaúton. De mindig van egy váratlan fordulat, itt most a birkanyáj és az őrző-védő szolgálat volt az… Az elmondások szerint a kutyák szépen összeterelték csapatunkat és a zabszem se fért volna be sehova! A csúcskeresztnél a panoráma ugyanolyan remek látvány, mint az Egyeskő csúcsán, ami annyiban más, hogy itt egy több száz méteres sziklafal pereméről lehet nézelődni. Hamarosan indultak vissza ők is, most már „kíséret” nélkül. A korábbi leérkezők közben felderítették a települést, és bevásároltak a boltban. Amikor a második csapat is leért, megkapták megérdemelt hideg italaikat, így lett teljes a nap.

U.i. Mennyi esélyt adtunk volna annak, hogy egy másik pécsi csoporttal együtt másszuk a sziklát. Náluk volt egy nagyon bátor tini leányzó, aki tériszonyát legyűrve megmászta az Egyeskő sziklatömbjét. Fent mi is bátorítottuk, hogy remegése elmúljon, lent pedig gratulációk özönét kapta. Még egyszer gratula! Sok sikert neki az élet – néha még ennél is rögösebb – útján! Az erő és a bátorság – már most is megvolt! És még egy találkozás, most a forrásnál lefelé menet, POTE felirat az ifjú hölgy pólóján. Szép a világ, és itt vagyunk benne mi…        

Ötödik nap

A túranap itt a ,,Békás-szoros felderítése” nevet kapta. Gyilkos-tó – Kis-Cohárd – Tündérkert – Gyilkos-tó parkoló – Békás-szoros felderítése gyalogosan, összesen 10,1 km/504 m.

A kiírt programhoz képest ezen a napon változás volt, mivel két nehezebb nap lett volna egymás után. A csapat kérése meghallgattatott és a könnyebb nap előre lépett. A Gyilkos-tó megkerülése volt az első feladat, amit a Fehér-mezei leágazótól indítottunk, majd a tavat a piros kereszt jelzésű úton kerültük meg a Likas-oldal felé. Az oldalvölgyben kenuzó csoport lepte el a vizet, beljebb a pecások próbálkoztak a pisztrángok kifogásával. Kapást nem láttunk, halakat viszont igen, szép méreteseket is. A parkolóhoz érve bevártuk Árpit, és indultunk a Kis-Cohárdra. Nem volt egyszerű mutatvány, mivel az eleje nagyon meredek. Sokan tartottunk a sziklák tetejére, amikor a telefonra jött egy számomra riasztó sms, de egy magyarul is tudó fiatal pár megfejtette a román nyelvű szöveget, hogy ez csak egy veszélyt jelző próbaüzenet volt, amit ha elfogadunk, probléma esetén üzenetet kapunk. Mit mondjak, felszabadultabban mentünk tovább a sziklákat taposva a fordítás után. A csúcskeresztnél ismét az előző napi jelzők lettek ismételgetve. Több száz méterrel alattunk a Gyilkos-tó körbefogva a hegyekkel, ezt a látvány se lehet megunni. Amikor már kinézelődtük magunkat és ettünk, ittunk, irány a parkolóba az autókhoz. Kocsikkal mentünk le a Békás-szoroshoz, itt kiszálltunk, és gyalogosan jártuk be a szorost. A sziklák között ismét csodás élmény volt menni, de a bazári jelleg számomra sokat levesz az élményből még akkor is, ha itt végre tudtam venni fejpántnak használható kendőt. Kevés gyalogos ment a szurdokba, az autók viszont özönlöttek és a szabályokra fittyet hányva, egymást feltartva vásároltak és videózták az utat, sziklafalakat, hm… Egy facebookos oldalra írtam is, hogy: Ide, soha többet! Összevártuk a nézelődő, vásárló csapatot és indultunk is vissza a szállásra, ami egy örökkévalóságnak tűnt a hágóig. Esti meglepetésünk a házigazdáinktól az előételként felszolgált szalonnás-túrós és ordás puliszka volt. Aki ismer, tudja, mi a hozzáállásom ezen ételekhez… Hm, addig nem is volt gondom, amíg a melegen „illatozó” ételt nem kezdték el feltörni mellettem a bográcsban. Na, ezen a ponton menekülőre fogtam... Ami a lényeg: a csapatnak tetszett a meglepi, még a lekváros verziót is kipróbálták. Utána jöhetett a rakott krumpli tejföllel, na, gondoltam ma kicsit fogyózom. Andi azonban megszánt a neki készített tejföl nélküli változattal…    

Hatodik nap.

Autók: Güdüc – Maroshévíz – Borszék – Durau. Gyalogtúrák: Durau – Fantanele – Dörgő-vízesés – Durau, 13,7 km/758 m, vagy Durau – Fantanele – Csalhó –Fantanele – Durau, 12,6 km/1063 m. A nap neve a „Havasi gyopár nyomában” volt, de a csúcstámadók nem találtak belőle. A régebbi és a mostani képeket összehasonlítva kiderült, hogy a terület azóta jelentősen bokrosodott…

Ahhoz, hogy az autók hat órakor induljanak, korán kellett kelni. Két órás utazás várt ránk a Csalhó lábáig.

Amiről csak utólag értesültünk, hogy hamarosan teljesen átadnak egy hegyi utat Ditró és Gyergyótölgyes között, ami már most is járható lett volna. Ez a későbbiekben új túralehetőségeket is jelenthet… Vit-havas vagy Hágótő – Likas – Gyilkos-tó útvonalon.

Megváltottuk belépőnket, majd az első pár száz métert együtt tettük meg. Itt egy csoportkép, és a csúcsra tartók magasabb sebességre kapcsoltak. Nekik a csúcsig kb. 5-5,5 óra volt az út fel, 3 óra le… Nem volt egyszerű az út a Fantanele turistaházig, a gyökereken, sziklákon és morzsalékos talajon lépkedni és közben a gyenge három kilométeren négyszáz méter feletti szintemelkedést legyűrni. Sok megállással oldottuk meg a feladatot. A turistaház teljes felújításon esett át, szuper minden. Vendéglátóhely, toalett és asztalok, székek a teraszokon. Innen is fenséges kilátás van a csúcs felé, amit a Panaghia-szikla ural. Hosszabb időzés után heten indultunk a Dörgő-vízeséshez. Az első etapon jelentős szintvesztést szenvedtünk el, lesz ennek még böjtje… Lett is utána, jött a föl-le, föl-le, föl, ismét a fenyők gyökerein lépkedve. A rövidebb piros kereszt jelzésű úton sokan tartottak a vízeséshez Durauból. Az első tervben az volt, hogy mi is itt megyünk majd le, de átértékeltem és egy jobban járható kevésbé meredek úton, a kék kereszt jelzések mentén mentünk le a településre. A vízesés maga egy csoda, ahol a kb. 30 méteres sziklafalról, két lépcsőben zúdul le a víz. Sokat nézelődtünk, mivel itt tartottuk meg ebédidőnket. Hamarosan felkerekedtünk, mivel az égiek is dörögtek, de szerencsére a hangoskodást kísérő esőből csak pár cseppet kaptunk. A nyári bobpálya mellett jutottunk vissza autóinkhoz. Nem sokat kellett várnunk a csúcshódítókra. Amit elmondtak, hogy sokat kellett kerülgetni a tömeget az ösvényeken és minden talpalatnyi pihenésre alkalmas hely foglalt volt felfelé. A csúcsra jutást utolsó ittlétünk óta egy lépcsősor segíti, ami 519 lépcsőfokot jelent, és ezen a szakaszon 100 méter szintemelkedés van. Gratula a teljesítőknek. Andi, Hajni, Árpi, Puding Tibi és Zsolti, szép volt!

A Keleti-Kárpátok középső hegyláncai között magasodik a Csalhó, amely már a történelmi Moldva területén húzódik, az ezeréves magyar határ keleti oldalán. A románok által szent hegyként tisztelt masszívum a Kárpátok egyik leggyakrabban látogatott hegysége, amelyet nyaranta turisták tízezrei lepnek el. Innen a beceneve is: Moldva Olümposza. A nemzeti park által védett hegység gerincének meghódítása kényelmesen két nap alatt lehetséges, de izgalmas kőzetei, látványos formakincse, természeti és kulturális látnivalói általában maradásra késztetik bejáróit. Írásunkban a terület kialakulásával, kőzeteivel és a rajtuk kialakult formakinccsel ismerkedünk meg, bejárva gondolatban a Csalhó legszebb részeit.

A „hazaúton” láttunk egy igazi rönkházat, aminek hat testes rönk adta ki a teljes magasságát. Hab a tortán: a teteje be volt vetve fűvel.

Hetedik nap

(Güdüc – Parajd - Torockó). A nap a „Parajdi sós kanyon” nevet kapta. A hangzatosabb neve a „Salt Hill Természetvédelmi Terület”.

Ezen a reggelen egy félreértés miatt egy nappal előbb lett megtartva az Ilona nap. Nem csak ez okozott nagy meglepetést, hanem a „díszcsomagolás” is, mivel eredetileg csak kicsempészni szerettem volna a bonbont az utazáshoz, de a változás miatt SPAR-os reklámújság lett a „díszcsomagolás”. Nem baj, hogy így történ, mert oldottabb lett a hangulat…

Búcsúzunk Güdüctől, de talán nem végleg… Lejártak az ide tervezett napok, túráinkat kis módosításokkal megcsináltuk. Az időjárás-felelős kegyes volt hozzánk minden nap. Reggeli előtt bepakoltunk a kocsikba. Szállásadóink ismét kitettek magukért, bőséges reggelikínálat, majd csoportkép velük is, és búcsúztunk. Bár eredetileg nem velük állapodtam meg a szállást és ellátást illetőleg, de ők ezt az előzetest betartva korrektül intéztek mindent. Köszönet a remek ellátásért és örülök, hogy új ismeretségemmel remek embereket ismertem meg bennük. Indultunk, hogy a tervek alapján ennek a napnak nagy részét Parajdon töltsük el. Először a Só tanösvényt tekintettük meg. A kb. 2,5 km-s túrán, a tanösvénytáblákon sok érdekességet, tudnivalót olvashattunk. Megtaláltuk az előzőleg Szovátán hiányolt, iszappal borított fekete embert. De a meleg hamar kiűzött bennünket a sósziklák közül.

A parajdi Sóhegy és a Sószurdok geológiailag védett terület, Erdély egyik leglátványosabb területe. A 66 hektáros természetvédelmi terület a parajdi turisztikai üdülőhelytől délnyugatra található, és átfedi a Sóhegy sókupoláját (576 m). A Sóhegy végül külön kupola lett a Korund folyó és az emberi tevékenység miatt.

Második látnivalónk a Parajdi Trópusi Lepkeház volt, ahol a belépéskor felhívták figyelmünket a látogatási szabályokra (mi már előzőleg elolvastuk a neten!). A meleg terembe lépve csodás látvány fogadott bennünket, mindenfelé kék és fekete mintás, tenyérnyi pillangók röpködtek. Kerestük a narancskarikákon táplálkozó egyedek között a kékeket, de nem találtuk. A megoldás az volt, hogy összecsukott szárnyaikból a másik fele látszott, amik barnák voltak nagy pápaszemmel. A teremben a kis „tóban” halak úszkáltak, a zöld növényzet között pintyek röpködtek, és találtunk egy ujjnyi méretű hernyót is.

A Parajdi Trópusi Lepkeház egy megvalósított kisebbfajta csoda, ugyanis igazi trópusi környezetben, igazi trópusi lepkefajokkal várja az érdeklődőket. Ez pedig úgy lehetséges, hogy a lepkeház importálja a bábokat a származási országaikból, majd a keltetőházban kikeltetik a pillangókat. Ezek után pedig birtokba vehetik a növényekkel, virágokkal, kis tóval, meleg levegővel teli zárt kertet, ahol igazi aranyéletet élhetnek, az amúgy igencsak rövid, pár hetes életük végéig.

Amikor kigyönyörködtük magunkat, egy kis pihi, majd a kocsiknál eldőlt, hogy van még idő a sóbánya látogatására is.

A sóbánya-látogatásra volt másfél óra, ami egy órás lent tartózkodást jelentett. Ezt az időt mindenki szabadon sétálva, nézelődve töltötte. Sokat fejlesztettek odalent, talán most már a szabadidő eltöltésére a gyógyító levegőjű helyiségekbe többen járnak, mint a gyógyító hatás miatt.

Eredetileg nem volt a tervben a sóbánya látogatása, mivel egy vízbetörés miatt hónapokig zárva volt.

Nyolcadik nap       

Gyalogtúra: Torockó – Vidalykő – Torockó, 15,8 km/744 m. A napnak egy régebbi fényképünk alapján a „Vizuális orgazmus” nevet adtam. Azóta sajnos a kis táblácska eltűnt, de az érzés megmaradt…

Minden véget ér egyszer, eljött az utolsó túranapunk is. Szállásunkról indultunk a Vidalykőre, hogy ismét megcsodálhassuk a kilátást az Aranyos völgyére és a környező hegyekre. Ez a túra – mint a többi – sem volt kötelező. Tizenhárman indultunk el, de az első emelkedő után Árpi gyengének érezte magát, így visszafordult, hogy másnapra kipihenje magát a vezetéshez. A széles úton jutottunk egyre feljebb a Tilalmas-oldalban. A meleg miatt többször tartottunk pihenőt, folyadékpótló szünetet, amíg elértünk a nyereghez. Itt kezdődik az igazi kaptató, kb. nyolcszáz méteren kétszáz méter szintemelkedés. A tetőre érve már látszott utolsó emelkedőnk a borókák között. Ezelőtt jó tíz évvel a borókákat jelentősen levágták, hogy helyt adjanak a vörösfenyőknek, amelyekből a csúcs mellett van egy erdőrezervátum. A borókák ezt másképp gondolták, és újra visszafoglalták az oldal e részét. A kék bogyók viszont már szedhető állapotban voltak, így a nézelődés, pihenés után szedett, evett belőle, aki akart. Csak egy hiányérzetem volt, amit már említettem, a kis tábla... A visszaúton egy kis változás gondoltam az útvonalban, hogy a botokkal közlekedők könnyebben haladhassanak, a nyeregtől. Igaz így engem „futtattak” meg a „gyorslábúak”. Az erdős részt elhagyva a Székelykő adta a képek hátterét. Kevésszer voltunk Torockón úgy, hogy ne másztuk volna meg, de most más volt a tervben, mert az itteni két túranapra voltak olyan helyek, ahol még nem jártak a csapatból. A hegyet egyébként szállásunk ablakaiból, erkélyünkről reggel és este is csodálhattuk. A túra lezárását az útba eső „Gondűzőben” tartottuk. Pár gondolat az esőről. Itt és a Csalhón is volt pár csepp, de nem volt jelentős. Szerencsések voltunk, de az erdőre itt is ráfért volna…

A Vidalykő hegyet nevezik Tőgy-csúcsnak és Vida-tetőnek is. Az Aranyos fölött emelkedő 1285 méteres mészkőszirt, ahonnan nem mindennapi kilátás tárul a látogató elé. Az Aranyoson túl a Gyalui-havasok, kissé délebbre az Erdélyi-érchegység vonulatai emelkednek, míg kelet felé a szomszédos Ordaskő gerince húzódik. A csúcs északi oldalának lejtőin találjuk a híres vörösfenyő rezervátumot, amely jégkorszaki reliktum.

Kilencedik nap      

(Torockó – Kőköz – Déva-vára – Baja – Pécs). A haza út a „Déva várának befejezése hozott anyag felhasználásával” nevet kapta.

Itt a vége, lejárt az időnk, haza kell menni. Az utazás napjára csak kevés programot terveztem. Reggeli előtt bepakoltunk, majd az étkezés után még egy tisztálkodás, csoportkép, és indultunk. Megköszöntük Enikőnek a szívélyes vendéglátást… Sokadszor volt már itt legtöbbünk, köszönjük! Indulás után nemsokára megálltunk a Kőköz sziklafalai között, ami valamiért már tavaly is elmaradt. Az ember eltörpül a hatalmas falak között. Mennyit láttunk idén is, és még mennyi vár felfedezésre! Az egyetlen hosszabb megállót Dévára terveztem.

A népmeserajzolóink se tudtak talán szebben várakat rajzolni a dombok tetejére annál, ahogy Déva vára emelkedett egykor mintegy süvegként a mindössze 250 méter magas szikla tetejére. A vár történelme egészen az ókorba nyúlik vissza. A tatárjárás után IV. Béla újraépítteti a várat, 1264-től már írott említéseink is vannak róla. Ezt követően folytak kisebb-nagyobb csatározások a várért, de igazán kiemelkedő katonai szerepet sose szántak neki a hadvezérek. A vár az elmúlt évszázadban igencsak elvesztette dicsfényét, ezért 2008-ban nagyszabású felújításokba fogtak. A munkálatok igencsak lassan zajlottak, leálltak, újrakezdődtek…

Először a vár látogatást ejtettük meg. Mostanra befejeződött a felújítás, a legújabb „Kőmíves Kelemenek” jó munkát végeztek. Amikor én utoljára fenn voltam, még romos volt az egész. Most egy kis luxusként felvonóval mentünk föl a várba és szabadon nézelődtünk. A várlátogatás után még egy bevásárlás a helyi nagyáruházban. Leginkább medvék (sörök) és csokik kerültek a szatyrokba. Indulás a határra, de közben még egy benzinkutas megállót beiktattunk… Amikor megláttuk a 4,5 km-es kamionsort a határnál, kezdtünk gondolkodni, hogy is lesz ez? De szerencsére fél órán belül átjutottunk. Még egy megállónk volt a bajai Tescónál, ahol pár falatot ehetett, aki akart. Negyed nyolc körül már láttuk a PÉCS feliratot a körforgalomnál. Szép napok voltak, aktív pihenéssel! Jöhetnek az itthoni gondok (sicc).

Bár a leírásokban sehol sem említettük, voltak segítőink a buszok bérlésénél is. A túra előtt Szotyival és Rongyíval intéztük az adminisztrációs feladatokat. A túra után 20-án este Vass Tibi vállalta, hogy elmegyünk Szekszárdra és a bérelt kocsik leadása után sofőröket (Balog Árpi és Barta Laci) hazafuvarozzuk! Ahogy nekem, úgy a sofőröknek is 11 napos volt ez a kilenc nap… A kocsik elhozatalával együtt megtettünk közel 2500 km-t. Zsolti hozta a kézi beszélőket a kocsik közötti kommunikációhoz. Köszönet mindenkinek, aki segített ezekben a feladatokban.

A benzinkutas megállókat azért szeretem betervezni, mert a toalett általában kulturált, és ez meghatározó akkor is, ha néha fizetni kell érte.

A vacsorák mindig egy kis ismertetővel zárultak a következő napról, a várható kihívásokról. Amennyiben felmerültek kérdések, próbáltam megválaszolni.

A netről leszedett árak sajnos nem mindig fedték a valóságot, bár 2024-es áraknak lettek írva. Tartsuk ezeket „irányadónak”, ami változhat…