Útvonal:

Feked – Határ-gerinc – Harsányi-kereszt – Ófalu – Héthárs-tető – Hesz-kereszt – Erdősmecske – Erdősmecske, volt vasútállomás autóbuszmegálló – Kisgeresdi-erdő – Kisgeresd – Geresdlak – Hidáki-völgy – Maráza – Lókúti-pihenő – Liptód – Szilvás – Váralja – Török-vári pihenő – Máriakéménd, autóbuszmegálló

Táv: 42 km.

Túránk Fekedről az autóbuszmegállótól indul. Fekedre Pécsváradról vagy Mohácsról menetrendszerinti autóbusszal juthatunk el. Csodálatos épületek, szépen felújított paraszti porták mellett találjuk az igényesen rendbe hozott turistaházat, mely a helyi önkormányzat kezelésében áll. Nem véletlenül nevezik Fekedet a magyarországi német építészet gyöngyszemének.

Feked Baranya megye északkeleti részén, a megszűntetett Pécs-Pécsvárad-Bátaszék vasútvonal mellett fekszik. Nevét Feketh alakban egy Árpád-kori okmányban, majd a 1372-ben kelt irat szerint, a cikádori cisztercita apátság birtokai között is említik. Valószínű, hogy a török hódoltság előtt mindvégig – lakott település volt. A törökdúlás a települést teljesen megsemmisítette. Az újratelepítés 1702-ben vette kezdetét. A telepesek a németországi Fulda környékéről származtak, és katolikus vallásúak voltak. A lakosság túlnyomó része napjainkban is német ajkú. Az 1720-as első hivatalos népszámlálás adatai között nem szerepel Feked. Abban az időben vagy teljesen lakatlan, vagy még nem volt adóköteles. A község római katolikus templomát 1756-ban építették – barokk stílusban, amelyet 1846-ban bővítettek, 1927-ben pedig a környékét 30-féle örökzöld felhasználásával parkosították. Az 1945-ös kitelepítés a falu lakosságát is fájdalmasan érintette. Lakóinak száma 15 évvel ezelőtt még 307 fő volt. Ma már csak 180-an lakója van.

Fekedet elhagyva, a gerincen a Stiller-kereszt melletti nagy fánál megpihenhetünk.

Ez a kereszt a „Kreuzweg"-ben (keresztút) áll. A feszületet a Stiller család állítatta 1904-ben elhunyt fiúk emlékére. A fiú kőfaragóként dolgozott. Egyszer munka közben egy nehéz kővel megemelte magát, belső vérzést kapott. Édesapja rögtön hordágyat készített fiának és elindultak lovas kocsin Bonyhádra orvoshoz. Sajnos az orvos már nem tudott segíteni a fiún. Hazafelé a legény azon a helyen halt meg, ahol a kereszt áll.

Utunk innen fiatalos erdőben egy völgyben vezet lefelé. Egy nedves, dús növényekkel borított réten, egy hídon megyünk át. Egy elhagyott, romos erdészlak mellett megyünk el, majd a völgyből hosszú, de enyhén emelkedő erdőben érünk fel a Trefortpusztától induló erdei feltáró útra. Az út mellett esőbeálló és szalonna sütőhely mellett találjuk a Harsányi-keresztet.

Az 1930-as években Harsányi puszta engedélyeztetett vadásztatási joggal rendelkezett. Egy vaddisznóhajtás alkalmával Harsányi János vadászbalesetet okozott. A baleset szerencsés kimenetelű volt, ezért hálából Isten dicsőségére állítatta a keresztet és felhagyott a vadászattal. A kereszt zománc feliratán az alábbi szöveg olvasható: „AZ ISTEN DICSŐSÉGÉRE VITÉZ HARSÁNYI JÁNOS ÉS NEJE SCHMIDT GERTRÚD 1932."

Jelzésünk a műútról rövidesen letér és északi irányban a gerincen halad. Kies, kopár néhol bokros mezőn haladunk. Utunk ezen szakaszán a szomszédos erdős dombhátak szelíd lankáiban gyönyörködhetünk. A Till-tanya után nemsokára leérünk a Rák-patak völgyébe. Ez már tulajdonképpen Ófalu egyik külterülete. (Innen a piros sáv jelzésen Cikó külteleken - 500 m-re - találjuk az Eszterpusztai templomromot.)
Jelzésünk fonódva halad a piros sáv jelzéssel, majd hamarosan beérünk Ófaluba.

Ófalu különleges természeti szépségét a települést övező szelíd domboldalak, karéjban elhelyezkedő, egymásra torlódó dombhátak koszorúja adja. A magaslatokon dolgozó szántó-vető nemcsak az otthoniakkal marad látótávolságban, egy-egy pihenésnyi szünetben az egész települést átfoghatja tekintetével. A falu utcáin sétálók közös élménye a természet karnyújtásnyi közelsége: bármely égtáj felé fordulva hízelkedő domboldalak ölelését érzi az itt lakó. A természet játékos ajándéka a környék: olykor mintha a háztetőn hajtana végig a háttérdomboldalban kocsikázó szomszéd. Egy másik magaslaton a temető emelkedik a házak fölé: itt még a halál sem a szokott kíméletlenséggel szólítja el a távozót, a mindenhonnan látható domboldalon meghitt közelségben maradhat ő az itt maradókkal. Ez a körbezártság mégsem nyomasztó: a meredek oldalakon felfutó tekintet a táguló tér élményét nyújtja kárpótlásként. A meredek utak mentén öreg pincék beszélgetésre invitálnak, még feljebb elvezetnek a közeli erdőkig, a kirándulások élményét ígérve.
A települést először 1426-ban említik írásos források - már ezen a néven. A török hódoltság idején kipusztult. 1740 után népesítette be új birtokosa, a bonyhádi Perczel család. 1760 körül német üvegkészítők kerültek ide, működésük itt is rövid ideig tartott. Néveredetének magyarázata utal a török utáni elnéptelenedésre: a hagyomány szerint a török háborúk után visszatérő emberek meglátván elpusztult községüket, így kiáltottak: "Ó falu!" - és így született a falu neve. A környékbeliek "Hechentappernak" bozóttaposónak nevezték az ófalusiakat, akik jó utak hiányában sokáig csak árkon-bokron át jutottak ki gyönyörű völgyükből - talán ez mentette meg őket a II. világháború utáni kitelepítéstől.

A templom után fokozatos emelkedőn, a pincesoron jutunk fel a mezőre. A Héthárs-tetőig szép árnyas erdőben vezet utunk. Az erdei feltáróút kereszteződése után csakhamar a Hesz-kereszthez érkezünk. Az itt található asztalnál és padnál megpihenhetünk.

A Héthárs-tető közelében a Dél-dunántúli Kéktúra útvonalán található, az erdei műút kanyarjától 100 m-re. Egy nagy kőkereszt, és egy kis fakereszt áll egymás közelében. A kőkereszt felirata:...CMTET VON ANTON HESZ 1853. A kis fakereszten nincs felirat. A hagyomány szerint orvvadászok itt lőtték le és temették el az erdészt.

Innen a kék sáv jelzés elágazásától a gerincen egy szép mezőn haladunk. Jelzést általában csak a magaslesek tetején találunk. A mezőt elhagyva elágazáshoz érkezünk: a zöld kör jelzés levezet a 600 m-re eső Dérvölgyi-forráshoz. Ha a forrásnál felfrissültünk és visszatértünk a zöld sáv jelzésre, egy szurdokúton jutunk le Erdősmecskére. (A szurdokút esős időben csúszós lehet, és nyáron általában sűrű bozót növi be.)

Erdősmecske területét már az Árpád-kori feljegyzések említik a pécsváradi bencés apátság birtokai közt, de a 11. század elején még lakatlan. Később magyarokkal települ be, de a török megszállás idején a falu elnéptelenedik. A helyükre szerbek (rácok) költöznek, ezért a település neve egészen 1948-ig Rácmecske. Valójában a lakosság összetétele már jóval korábban jelentősen átalakult. A törökök kiűzése után a falu egyik részébe fuldai németek települtek. 1766-ban a németek építették itt az első templomot, ennek helyén áll az 1813-ban épült későbarokk templom, amelyet a Kisboldogasszonynak szenteltek. A 19. században a szerb lakosság elfogyott, csak kis templomuk maradt utánuk. A második világháborút követő időszak azonban újabb, tragikus változást hozott. A falu szinte minden német lakosát kitelepítették, az adatok szerint 250 embert. A helyükre székely családok költöztek. A kitelepített németek közül ma sokan visszajárnak ide, több épületet megvásároltak ott, ahol valamikor saját házukat vették el tőlük kártérítés nélkül. A falu október harmadik vasárnapján rendezi Lukács-napi búcsúját, egyidőben a Pécsváradi Leányvásárral.

A falut elhagyva a következő 2 km-t aszfaltos műúton tesszük meg. Az egykori vasútállomás épülete mellett, egy hídon átkelve a gránitbánya melletti területre érünk. Egy kocsiúton betérünk az erdőbe, és egy széles kijárt úton egy szurdokvölgy mellett kaptatunk felfelé. Csodálatos gránitkő sziklakibúvásokat látunk a meredek oldalfalakon. Kezdetben idős tölgy és bükkerdőben haladunk, majd a gerincen fiatal akácosban rójuk a kilométereket. Az erdő Kisgeresdnél elfogy és a kis település központjába jutunk. A mindössze egy utcából és néhány házból álló település szépen rendben tartott központjában, a harangláb mellett megpihenhetünk. Jelzett (aszfaltos) utunk innen jobbra kivezet a kis településről, majd déli irányba fordul és szántóföldek, szőlők mellett ér be Geresdlakra.

Geresdlak a Geresdi-dombság délkeleti részén, Pécsváradtól délkeletre, Hímesháza és Fazekasboda között fekvő település. Két falu, Geresd és Püspöklak egyesítéséből jött létre 1968-ban. Geresd már az Árpád-korban lakott hely volt. Nevét 1292-ben említették először az oklevelek Gueresty néven. A falu ekkor több birtokos kezében volt; így például öröklött része volt itt Geresdi Tamásnak, aki 1302-ben a böszörmény Mizse nádor testvérének Ayza ispánnak híve volt, és részt vett a megyei közéletben is. 1312 előtt Geresdi Tamás megvette Hazugdi Péter és felesége Neste itteni földjét és vejének, Hásságyi Pál-nak adta át. Az átadott birtokban volt egy Sebastyanyulese nevű faluhelyet, a Gyöngyös-ön (Gyungys) túli trágyázott föld fele, az egész kaszáló, a mezei szántóföldek fele és a földhöz tartozó erdő. Az 1293-ból fennmaradt feljegyzések a geresdi nemeseket olasz eredetűnek mondták. 1295 előtt egy további birtokrész felett a baranyai várjobbágyok perlekedtek Győr nemzettségbeli Óvári Konráddal, de később lemondtak róla Konrád javára, aki azt öröklött birtokának mondta. 1295-ben Óvári Konrád a nádorfehérvári püspökkel szemben is megvédte e birtokát. 1330-ban Konrád unokái osztották ketté egymás közt a birtokot.

A falut jelző táblánál egy majorság mellett vezető széles kocsiútra térünk. Jobb oldalon szántóföldek, bal oldalon erdősáv mellett visz utunk. Egy kereszt mellett megyünk el. A Hidáki-völgy kereszteződésénél újabb keresztet találunk. A marázai bekötőútnál érünk kis és már megpillantjuk a települést jelző táblát.

Maráza Geresdlak és Kékesd között fekvő zsáktelepülés. Még az 1887 évi kataszteri térképen is fel volt tüntetve a mai Maráza elődje Alsó- és Felső-Hidága Maráza északi és keleti felén. Hidága nevét az oklevelek 1292-1297 között említették először Hidagay néven, mint a hídágai nemesek birtokát. A hídágai nemesek gyakran szerepeltek a megyei közéletben, részben mint a Gyulaiak megbízottjai: 1319-ben Artolf nevét, valamint első feleségétől született fiát Domokost említette egy korabeli oklevél. A falu a török uralom alatt elnéptelenedett, és a régi falutól délebbre, mai helyén alakult ki az új falu; Maráza. 1720-ban délszláv-, majd tíz évvel később 1730-ban német telepesek kezdték benépesíteni a falut, később magyar nyelvű lakosok is letelepedtek itt. A magyarok érkezésével egyidőben pedig megkezdődött a sokácok elköltözése. A 20. század elején Baranya vármegye Pécsváradi járásához tartozott. Ma 200 lakosa van Marázának. Nevezetessége a falu határában álló Mária-kápolna.

Marázát déli irányban hagyjuk el. Egy szántás és erdő szegélye mellett a nyiladékon a zöld körjelzésen (200 m) juthatunk a csodálatos környezetben álló Mária-kápolnához és a Mária-forráshoz.

A Mária-kápolna Marázától délre, alig 1 km-re az erdő szélén, a nyiladék végében található. A földút egy völgyben, egyik oldalán dús erdőtől kísérve kiszalad a faluból, majd egy szántáson át egy hívogatóan zöldellő nyiladék felé vezet. Az enyhén emelkedő nyiladék végén áll a Mária-kápolna. A bámulatos kis épületet a közelmúltban újították fel társadalmi munkában a marázai lakosok. Az erdőből kellett kibontani, a már romos épületet. Jégli Péter, marázai díszpolgáré a felújítás ötlete és a megvalósítást szolgáló önzetlen adománya. A kápolna tetejét Zsolnay-kerámiák díszítik, mint ahogy a kútét is. A szépen kiépített Mária-forrás kapcsán lett híres, s ezért épült mellé a kápolna is, mert csoda történt itt. Egy, a közeli szőlejében kapáló horvát asszony vak lánya a forrás vízében megmosakodva visszanyerte látását. A csoda ma is tart. Egy kis ékszer ez a Mária-kápolna az erdőben, ahova a hívők még ma is elhozzák máshol, búcsúkban, zarándokutakon vásárolt ereklyéiket. És a szeptember 8-án szokásos falunapnak is programja az itt tartott mise. A most már foglalt forrás tiszta, hideg vizéért még ma is gyakran kisétálnak az emberek a pácolt fából készült feszület által őrzött kápolnához.

Egy erdősáv mellett haladunk és a gerincen balra fordulunk. Egy fenyves erdőnél jobbra letérünk a völgybe. Csodálatos réten megyünk keresztül. A Ló-kúti pihenőhelyre a zöld kör jelzés vezet be (100 m). Itt esőbeállót, tűzrakót, asztalokat, padokat és vezetékes ivóvizet találunk. A rét nyaranta a cserkészek kedvelt pihenőhelye. Egy ligetes erdőben barangolunk tovább, majd a völgyben épült Liptódra jutunk.

Liptód Babarctól északra található kicsiny zsáktelepülés. Liptód egyike azon 41 településnek, amelyet még I. István király 1015-ben a pécsváradi Szt. Benedek rendi apátságnak adományozott. A községet a török hódoltságig kizárólag magyarok lakták. Az 1690-es években a lakosság összetételében változás következett be, mivel itt telepedett le a juhtenyésztéssel, pásztorkodással foglalkozó szerb és rác nemzetiségű népek egy része. A jelenlegi németajkú lakosság az 1751-es évtől kezdődően egyenként telepedett le. Ettől az időszaktól kezdve a lakosság döntő részét a német nemzetiségűek adták és adják napjainkban is. 1945-ben magyar családokat telepítettek be Szomolyáról, akik egy-két éven belül elhagyták a falut. 1947 és 1948-ban a kitelepítési hullám - az utak járhatatlansága miatt - kevésbé érintette az itt élőket. 1930-ban, miután a délszláv lakosság elhagyta a települést, a német anyanyelvű lakosság aránya: 96% volt. 1980-ban a német anyanyelvű lakosság aránya: 91%, s ez országos viszonylatban a harmadik legmagasabb arány. Napjainkban a falu lélekszáma 200 fő. A falu vonzereje a csend és a nyugalom. A település négy domb közé beékelődve, azok völgyében helyezkedik el, igen szép, festői környezetben. A falut egy déli irányból észak felé folyó patak szeli át. A falunak csodálatos szépségű műemlék jellegű római katolikus temploma van.

Egy meredek úton indulunk kifelé a faluból. A temető után a meredek szurdokút felvisz a gerincre, ahol szántóföldekhez érünk. Jobbra, majd pár száz méter után ismét jobbra fordulunk, ahogy a két útjelző tábla is mutatja. Innét ismét erdőben vezet tovább utunk. Egy hosszú elnyúló, lankás száraz völgyben vezető széles kijárt kocsiúton jutunk le Váraljára. A terület egy a török időszakban itt létezett településről kapta a nevét, mely egykor a mai Máriakéménd várához tartozott. A dűlő azóta is őrzi az elpusztult falu nevét. A szántóföld és rét sarkánál jelzést a villanyoszlopon találunk. Innen utunk nagyon hangulatos erdei úton vezet. Egy zsombékos nedves réten haladunk tovább. Nyáron ezen a szakaszon magasra nő a buzogány és a gyalogutat is elborító sárga virágzatú szolidágó. A réten érdekes fotótémát kínál a magányosan álló nagy fa. Kicsit lejjebb, a magaslesre festett jelzés mutatja a továbbhaladás irányát. Újra erdőben haladunk, majd kiérünk a szántásra. A négyes út elágazásánál (a túloldalon vadkerítés) Sloszberg nevű domb mellett nádas mellett megyünk el. Egy hídon átkelünk a kis patakon (mely nyáron szinte mindig kiapad), és vegyes erdőben haladunk. Nagyon szép ligetes erdőben folytatódik utunk, míg elérjük a kék rom jelzés elágazását. A Török-vári pihenőhelyig együtt haladunk az említett jelzéssel, majd az felmegy a közeli Török-vár romjaihoz. A pihenőhelyen asztalokat, padokat, kutat, szalonnasütőt és WC-t találunk. Ha megpihentünk folytathatjuk túránk utolsó szakaszát, mely a Patkányos-patak völgyében vezet. Egy dombhátra felérve szépen látszik a halastó. Innen már feltűnik a közeli falu templomának tornya is. Egy szép mezőn, a volt sípályánál, az útjelző oszlopnál találkozunk a kék irányított kör jelzéssel. Máriakéméndre betérve az előbbi jelzés a kegytemplom felé indul, a mi utunk pedig a Szent Márton templom érintésével a település autóbuszmegállójánál (Rákóczi Ferenc utca) ér véget.

Máriakéménd már a csiszolt kőkorban is lakott hely volt, később trák-illír népcsoport, kelták majd rómaiak is letelepedtek a környéken, az egykor itt áthaladó híres római borostyán út mellett. Nevét 1015-ben már említette a pécsváradi apátság alapítólevele is, mint apátsághoz tartozó birtokot. 1237-ben a Győr nemzetséghez tartozó Óvári Konrád birtokaként említik az oklevelek Minori Kemud néven, Óvári Konrád baranyai uradalmának a központja volt. Régen három falu létezett itt: Kiskéménd, Nagykéménd és Váralja.

Máriakéméndről menetrend szerinti autóbuszjárattal utazhatunk tovább Szederkénybe, Pécsre vagy Pécsváradra.