Tizenhárman. Bár az egyik társam szerint jó, hogy egy résztvevőnek útközben haza kellett menni, mert így azt mondhatjuk, hogy tizenketten voltunk. Ez így mégiscsak jobb, nem kell a középkori kivégzésekre, boszorkányégetésekre asszociálni a tizenhárommal. Még soha nem gondoltam erre, hogy miért is baj az a tizenhárom. ... Jó társaságban voltunk megint.

Bensőségesben. Mentek a receptcserék, miután elkóstolgattuk a sütiket, meg a bigyót. Útközben mindenfélét megkóstoltunk, nagyon vállalkozó volt a csapat. Egyenlőre mindenki túlélte. Az egyik társunk ehető kistányérnak tekintette a Júdásfüle gombát és abból eszegette a bigyót – amit természetesen én vittem a hátizsákomban, mert a medvehagyma idén még „csak" a levélnél tart. Ködösen sejlett minden körülöttünk, de a Tavasz minden lépésnél tetten érhető volt. Virágoztak a sombokrok, a mandulafák, többhelyütt már megmetszették a szőlőket... Piros vagy osztrák csészegombát találtunk, nem volt nálunk mikroszkóp, hogy megállapítsuk melyiket.... a virágok is végig kísértek bennünket... az egy héttel ezelőttihez képest már az odvaskeltikék is nyílnak, és fehér és kékibolyát is találtunk.... De ennél is fontosabb, hogy találtunk egy hejre merőkanalat a sárban, amit elkezdtünk cipelni... és a hátizsákok üvegeiből megfogyatkozó jó kis rozék és fehérek hatására is, meg persze a sok kilométerére is egyre gazdagabb lett a poénok listája mi is legyen vele. Végül abban maradtak a cipelők, hogy bearanyozzák, gravír... és a többit nem árulom el, hátha olvassa olyasvalaki, akinek ez titok kell legyen még egy darabig.... Az persze aggaszt egy kicsit, hogy miért is maradtam ki éveken át a nyílt túrák élményvilágából.

De eztán rajta leszek! Biztos van még rá néhány évem.