2023. szeptember 311. szám

MECSEK HÍRADÓ 311. szám 2023. szeptember Nyáron történt… ● Háromnapos vándortúra a Nyugat-Mecsekben Hosszú szervezés, tervezés után június 2-án reggel az Éger-völgyi parkolóból indult el kis csaptunk a Szuadó-völgybe, és az első éjszakát ott terveztük tölteni. Hatan vágtunk neki, mert a többiek csak szombaton délután csatlakoztak hozzánk. Először a csapattal betértünk még a Teca Mama Vendéglőbe és ittunk egyet indulás előtt, átbeszéltük a tervet. Már majdnem 11 óra volt, mikor elindultunk és akkor még verőfényes, napsütéses jó idő volt! Az Éger-völgyi tó mellett elhaladva a tóban felbukkant egy szép nagy ponty is, mindenki ebédet látott benne. Szehofner István meg is jegyezte – már megérte eljönni! Lenyűgöző volt a sok víz, a mindenhol felbukkanó rengeteg forrás, melyek most bő vízzel áldották meg a túrázókat a sok eső hatására. Az első a Farkas-forrás volt, ahol még ittunk és tudtunk is vizet vételezni, bár ekkor még bőven akadt mindenkinél. Én imádok a forrásokból inni. A Farkas-forrást elhagyva dörgött, és hallottuk, hogy csöpög az eső. Szóltam is a többieknek, még a végén elázunk, vegyük elő a ponchókat, esőkabátokat! Na ahogy ezt kimondtam, ahogy az égből lefért, úgy eleredt az eső. Talán 15-20 percig esett rendesen. Felfelé haladtunk, a hirtelen nagy eső hatására zúdult lefelé a sáros víz a hegyről, nem volt semmi a látvány! A Mihály remete-forrás mellett elhaladtunk, amely szintén adta a vizet szépen. Itt egy kis vízisikló is úton volt éppen. Ezután már hamar megpillantottuk a fák között a fedett menedéket a Szuadó-völgyben, ami az éjszakai menedéket adta és csak bíztunk benne, hogy egyben van és nem ázik be. Odaérve mindenki lerakta a zsákokat a fedett száraz helyen. Gyorsan átöltöztem és a vizes ruházat után a száraz már felüdülés volt. Mivel éhes voltam, gyorsan bedobtam pár falatot, közben Robi és István már próbálkoztak egy kis tüzet rakni. Keményen megküzdöttek vele, de sikerült még a nagy eső és a nedves fa ellenére is. Nem, most nem volt máglyarakás, ahogy szoktuk. Eközben Tomi a két fiának készített ebédet és összeszedtük a környéken fellelhető összes olyan fát, amit száraznak véltünk, és elég tartaléknak az estére. Ezt mind a tűz köré raktuk, hogy száradjon. Mindenki evett, ivott és közben jókat beszélgetünk. Itt volt alkalmam kipróbálni először a frissen, konkrétan előző nap megérkezett Bálint késemet: nagyon kézbe illő masszív kés, szépen kidolgozva. Hosszabb használat után majd lehet, írok erről is pár sort. A túra során idefelé Tominak sajnos fájt már a térde és látszott a járásán is, hogy komoly a fájdalom. Gyógyszert vett be és befásliztam neki, bízva benne, hátha reggelre jobban lesz, ha pihen. Sötétedés előtt még elmentünk vizet vételezni, volt három forrás is nagyon közel. Ahová először mentünk, nem volt kivezető cső. Eszembe jutott: nálam van a... 2. oldal tűzfújó cső, így annak vastagabb végét bedugtam és a vékony felén már jött is a víz, de ez kevésnek és lassúnak tűnt, így István vágott egy vastagabb bodzát, amit hamar kifúrt és meg is volt a vízvezető cső. Közben Robi megtalálta a Szuadó-forrást, ami már minden várakozásunkat felülmúlva adta bőven a csövön át a vizet. Forralás nélkül közvetlenül ittam a forrásvizeket és nem lett semmi bajom. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ez mindig így van, mikor éppen csepeg, ez veszélyes lehet, sőt ki szokták írni: ne igyon belőle senki! Este nem voltunk fent sokáig, mert tudtuk, holnap menet lesz és kell az energia még. Robi és én fent az emeleten aludtunk matracon és hálózsákban, míg Tomi a srácokkal sátorban a tűz mellett, István pedig függőágyazott alattunk. Tán fél tíz lehetett, mikor mindenki lefeküdt. Az éjszaka nyugodt volt, nem esett eső sem és a friss levegő hihetetlenül jól esett. Az Erdőben én mindig jókat alszom és feltölt, megnyugtat és erőt ad. Szombaton reggel korán keltünk, tán 6 óra - fél 7 lehetett. A tűzhelyen még akadt némi parázs, amivel a többiek gyorsan életet leheltek, én beértem a gázégővel a teához, kávéhoz. Tomi is felkelt, de sajnos rossz hírei voltak, a lába nagyon fájt, menni tudott, de terhelésre fájt és a nagyobbik fia éjjel lázas lett. Meghozta a döntést és mondta: ő itt kiszállna. Viszont a kocsi közel 7 km-re volt, amivel jöttek. Visszamenni sok, és megterhelő lett volna számára. Robi mondta: az orfűi út kb. 3 km-re van, ha odáig ki tudna menni… Nos, Robi és én visszamentünk a kocsiért és leálltunk az orfűi műútnál, onnan gyalog bejöttünk a táborba. Ekkora Tomi és a srácok menetkészen vártak minket. Mivel tudtam, hogy nem lesz egyszerű kimenni és nem volt nálam sínkészlet (mert minek lenne), hát improvizáltunk egy ideiglenes, de jó sínt. Kb. 15-20 cm hosszú mogyoró botokat félbevágtam és a gumis rögzítőre jó szorosan felkötöttem, így Tomi lába mozogni tudott, de az oldal irányú és hirtelen mozgásban gátolta, rögzítette. Miután ez megvolt, elindultunk: Robi, Tomi és én, valamint a srácok a kocsihoz, míg István a tábornál maradt a csomagokkal. Lassan haladtunk, az út nem volt egyszerű, de talán 1 óra alatt megtettük. A kocsival messzebb tudtunk megállni, azért Robi elment, én addig maradtam Tomiékkal. Mikor megérkezett Robi, betettünk mindent a kocsiba és megkértük Tomit, írjon, ha hazaér, hogy minden rendben van-e. Elköszöntünk, majd visszaindultunk a táborba. Visszaérve már Robi is és én is elfáradtunk, de tudtuk, még fel kell menni a Jakab-hegyre és a zsákjaink nem az UL kategóriát verték. Ettünk, ittunk és fújtunk egyet, majd immár hárman elindultunk a Jakab-hegy felé. A Mihály remete-forrásnál még vettünk vizet az útra bőséggel, mert tudtuk, hogy a Jakab-hegyen nincs kút, sem forrás, ott szűrni kell a vizet és én tudom milyen az, mert bele is estem a kis tóba. Miközben haladtunk, próbáltam elérni Tibi, Zsolti, Vincé rádión, de semmi nem volt. Mikor térerőt láttam, telefonon mondták: a Farkas-forrást elhagyták, hamarosan érkeznek ők is. Mi kb. 5-6 km-t mentünk a Szuadó-völgyből, de az előtte lévő sok séta miatt Robinak és nekem ez bőven elég volt, hogy jól kifáradjunk. A nap sütött, párás, nyomott levegő volt és mindhárom nap folyamatosan jöttek a szúnyogok hihetetlen mennyiségben. Mikor már megláttam, hogy pár száz méter a cél, minden jobb lett számomra, alig vártam, hogy ledobjam a zsákot és fújjak egy nagyot. Az volt az első, hogy zokni csere, majd elkészült a fekhelyem, ahová egy fél órára jó volt lefeküdni. Egyszer csak megjelent Vince is, ölében Jakabbal: Zsolti új kis kutyája a „mecseki csapatkutya”, gyönyörű szép német vizsla. 3. oldal Talán 10 perc múlva megérkeztek Zsoltiék is Tibivel és a testvérpárral: Váradi Attila és Levente, akik igen csak messziről, vonattal jöttek a túrára. Két fiatal srác, akik hihetetlen tudással bírnak már most és ritka ez, mint a fehér holló. Zsolti a szárnyai alá vette őket, valószínűleg tudnak majd akkora tüzet rakni, mint ő. Már csak két embert vártunk, Nándit és Mátét, de hamarosan ők is megérkeztek. Kimentem a Zsongor-kőhöz. Mikor odaérterm, nem volt ott senki, ami igen ritka pillanat. Rengeteg képet készítettem végre úgy, hogy nem volt senki benne. Visszaérve már Nándi és Máté is ott voltak Szotyival, a tacsival, aki szintén a csapat hűséges kis tagja. Levente és Attila tüzet raktak és Zsolti már hozta is a fákat, készült az estére. Szotyi, a tacsi és Jakab, a vizsla egész végig egymással barátkozva játszottak. Volt tűz, de nem volt nagy, csak kicsi, mert meleg volt és nem volt most sem bográcsos kaja, sem üvegolvasztás. Megbeszéltük, hogy este kimegyünk a Zsongor-kőhöz és Zsolti lemegy azokkal, akik még nem voltak itt, egészen a Jubileumi-keresztig. Fáradt voltam, így én maradtam a Zsongor-kőnél és vártam, hogy sötét legyen. Hihetetlen jó volt a kilátás, a levegő és az érzés, hogy egyedül láttam az egész tájat, ahogy lassan sötétbe borul és kigyúlnak a fények. Teli hold is volt, persze semmi predátor meg farkasember nem jött. Az egész nagyon szuper volt, és mint egy korona volt ez nekem a három nap alatt, a látvány és a táj csodálatos volt. Hamarosan már hallottam a többieket jönni, mert egy millió ember közül kiszúrom a Szita Zsolti hangját. Velük is ott voltam és együtt mentünk vissza a táborba, ahol még a tűznél ettünk és ittunk, jókat beszélgettünk. Vincze keményen nyomta póló nélkül, mert ekkor már kevesebb szúnyog volt, viszont a meleg nem volt gyenge. Én még szűrtem vizet. A kis tó rengeteg szúnyogot rejtett, a hátam elzsibbadt, mire végeztem, de előjöttek az emlékek is, mikor tényleg beleestem, és jót mosolyogva indultam vissza, mondván: megvan még az a kis fa, ahol megcsúsztam anno. Tíz óra után én már lefeküdtem, elfáradtam és holnap meg le kell innen menni, kell az energia. Vasárnap reggel közel 7 óra felé keltem, piszok jól, kipihentem, tele energiával, nagyon jót aludtam a fedett helyen, a matracon. Többen fent voltak már és kávéztak, teáztak, így én is csatlakoztam és nekiálltam gázon készíteni teát, majd forró csokit. Maradt még egy kis kolbász is, abból egy darabot „bedobtam”, mert ez ad nekem erőt és mindent lebíró akaratot, nem pedig a chia mag meg a zabkása, ahogy ezt Szita Zsolti mondaná. A többi maradék kolbászt felajánlottam és talán Levente ette meg, nem tudom, de a lényeg: cipelni ne kelljen! Lefelé már csak 1 liter vizet hagytam, így a táskám súlya – hogy elfogyott az élelem és a víz – talán 4-5 kg-mal könnyebb lett, ami érezhető volt elég szépen. Mikor már mindenki evett és lassan összepakolt, még készült egy pár csoportkép, majd a zöld sávon ereszkedtünk le az Éger-völgyi parkolóhoz, ahonnan indultunk. Többen elől mentünk: Vince, Levente, Attila és én, a többiek nem sokkal lemaradva lassabban, de jöttek utánunk. Éger-tetőn tartottunk egy kis szünetet és páran ettek is még pár falatot, innen viszont már pár száz méter volt csak vissza. Leérve betértünk még Teca Mama Vendéglőbe egy jó hideg italra, és búcsúzva indultunk haza. Robi engem és Istvánt levitt a buszpályaudvarra. Megvártam, még ő elmegy a busszal, az enyém később indult. A buszon ismét hátradőlve, zenét hallgatva néztem a képeket és a három nap eseményei pörögtek a fejemben. Micsoda emlékek, kalandok és mennyi minden történt velünk, mindez a természetben, jó levegőn, baráti körben és nem kellett hozzá semmi más, csak mi magunk! Köszönöm, hogy a részese lehettem és veletek voltam! Szász Tamás ● „Délvidéki gyüszmész” túra Június 3-án Ujságh Zsolt vezetésével Drávapalkonyáról, az érdekes kinézetű templom mellől indult a túránk, 21 lelkes túrázóval. A kis falu házait elhagyva a bokros-árnyékos részeken ízelítőt kaptunk a szúnyograjok támadásából. Örültünk, ha kiértünk a napra. A gátnál a bicikliúton előkerültek a szúnyogriasztók, amikkel jócskán befújtuk magunkat. Ezután következett a drávai szakasz. Néhol alul nagy fű, felül a lelógó ágak alatt bujkáltunk, igazi vadregényes út volt. Legtöbb helyen azonban a méteres fű szépen lekaszálva előttünk. A Drávához érve csodáltuk a magas vízállást, a folyó erős sodrását. Kimentünk a kövezés végére, a fák törzsei rendesen benne voltak a vízben. A Szerb-szigethez érve láttuk, hogy most oda nem tudunk bemenni, mert a víz elzárta az utat. Lassan megindultunk visszafelé. Micsoda csoda ért minket! Zsolti ugyanis elintézte, hogy egy kis traktoros fűnyíró utat vágott nekünk kifelé a rengetegből, ahol magasabb volt a fű, mint mi magunk. Tovább haladva elértük a régi idők kenderáztató tavát, itt már több helyen ismertető táblák is voltak kihelyezve. Drávaszabolcs hajóállomásnál volt a hosszabb pihenőnk, itt ebédeltünk. A Dráván átívelő híd alatt indultunk tovább. Jó volt az akusztika, úgyhogy elkezdtünk kiabálni („szabadság, szerelem, Biszku Béla” és egyebek), hát nagyon jó lett a hangulat, minden szavunkat háromszor is visszhangozta. Majd keskeny kis ösvényen értünk be egy hatalmas átmérőjű fűzfához, amit Zsolti már több éve figyelt, nézte az állapotát. Most ketté volt hasadva és eldőlt. Na, ezután jött az igazán kalandos túra! Eddig sem volt jelzés sehol, de most a kavicsbánya felé haladva egy igazi érintetlen erdős részen vágtunk át, nagyon klassz volt. Megnéztük a kavicsbányát, majd a bicikliúton begyalogoltunk Drávaszabolcsra, ahol halászléfőző fesztiválba csöppentünk: evés, ivás, zene volt. A helyi kis kocsmába tértünk be, ahol ki-ki evett-ivott. Itt húst sütöttek néhányan, még kaptunk is belőle salátával. Aztán indultunk Gordisa irányába, ahol bementünk az első bunkerbe, amit elvileg sohasem használtak. A Tito-féle védelmi rendszer része volt, amit 1951-1955 között építettek ki a magyar – jugoszláv határon 627 km hosszan. Sztálin halála után kezdett rendeződni a két ország között a viszony, szerencsére mégsem volt szükség rájuk. Átmentünk a drávaszabolcsi temetőn, majd be az erdőbe, ahol szintén volt egy bunker. Ide is be tudtunk menni, de már annyira benőtte a természet előtte a terepet, hogy nem sok mindent láttunk kifelé. Körbejártuk kívülről is és akkor azért valamicskét láttunk: ebből az állásból jó messzire elláthattak a síkságon. Visszaindultunk Drávaszabolcs felé. A bicikliút mellett Zsolti mutatott még egy lőrést, amit előzőleg körbe szépen kitisztított a gaztól, hogy meg tudjuk nézni. Ez ám az igazi túravezető, aki mindent megtesz a cél érdekében, hogy mindezt másoknak is meg tudja mutatni! Ezután visszatértünk Drávaszabolcsra, ahol nagyon jó volt még mindig a hangulat. Ittunk egy frissítőt, majd buszra szálltunk. Nekem tartalmas és szép volt ez a nap, bízom benne, hogy a többi túrázó is így gondolja. Köszönjük neked Zsolti, hogy mindezt lehetővé tetted a számunkra! Várnainé Hajni Dráva TSE ● „Tanúhegyek nyomában” Június 10-én a Balaton-felvidéken rendezett „Tanúhegyek nyomában” teljesítménytúrára mentünk. A rajt és cél Badacsonytördemicen a faluházban volt, de előtte tanúhegy-néző pár perces megálló a Szépkilátónál… Az előzetes nevezés adta lehetőséget kihasználva olcsósítani lehetett a nevezési díjat. Mindenki eldöntheti, hogy ez mennyire sikerült a kettőezer-nyolcszáz forintos díjjal a húsz kilométeres távra… A kapott ellenőrző kartont gyorsan eltéve indultunk is a „Bujdosók lépcsője” felé. Menet közben azért rápillantottunk a térképre és ekkor derült ki, hogy a 10 km-es itinert kaptuk. Gyors telefonos egyeztetés: így is teljesíthető a húszas táv a meglévő gpx-nek köszönhetően, Zsuzsi és Tibi ezen folytatta. Én azonban ezt egy jelnek vettem és maradtam a rövidebb távon… Innentől „egyedül” ballagtam a meredek oldalban futó lépcsősoron. A tetőre érve a Tördemici-kilátóhely volt kiajánlva, és megérte a kitérő pár száz méterét megtenni! Első ellenőrző pontom a Ranolder-keresztnél volt, ahol pár percet időztem… Innen az Egry József-kilátóhely, majd a Kisfaludy-kilátó volt az érintendő útvonal. Mindkét helyen rövid nézelődés, és készültek a fényképek. A Kőkapu előtt még a Gulácsi-kilátópont is szerepelt az útvonalban, érdemes ezt is felkeresni egyéb túráinkon is, mert remek a kilátás a Szent György-hegy, a Csobánc és a Gulács felé! A következő ellenőrző pont a Klastrom-kútnál volt, ahol a nápolyin kívül egy kis röviditallal is kínáltak és meg is dicsértek, mivel én voltam az első, akinek pohara is volt hozzá… Gyors vízcsere a flakonomba, majd tovább a hegy keleti oldalában a Rózsakő irányába, és onnan le a Balaton felé. Badacsonyban az oda-vissza beton volt az, ami nagyon nem tetszett, de ha már a szponzoroknak is kedvezni kell, hát legyen. És ha lementem egy kis fröccs erejéig, meg is kóstoltam az „Istvándy Borműhely” készítette nedűt, élvezeti értéke jó… Itt találkoztam Ibolyával is, aki baráti társasággal volt Badacsonyban… Ezen a ponton felhívták a figyelmünket, hogy a következő pont kimarad egy másik borral foglalkozó terasznál, és ha már kimarad, akkor kerüljön a feledés homályába a neve is! Az úton felfelé olvasgattam az ismeretterjesztő táblákat. A Rózsakőről biztosan sokan hallottak, és ismerik a legendáját. Egy bazaltkő tömbről van szó, ami a legenda szerint varázserővel bír. „Hogyha egy leány meg egy legény ráül a kőre, háttal a Balatonnak, egymás kezét fogva, még abban az évben egymáséi lesznek. De az is elég, ha a leány ül a kőre háttal a tónak, rágondol szerelmesére és felsóhajt. Akire gondol, annak a szíve érte fog dobogni.” Na, itt valami kis vajákosságot sejtek, mivel az utóbbi gondolat csak fiúval a lányra gondolva nem működik… Az gondolom, már kevesebben tudják, hogy a Rózsakő egy szőlőfajta neve is. Badacsonyban dr. Király Ferenc állította elő a kéknyelű és a budai zöld fajták keresztezésével 1957-ben. Az én keresztezésem utána jött, mivel a sárga kereszt jelzésű úton is kellett még haladnom és volt még egy erősebb kaptatóm, de túléltem… Ezen a meredeken a Klastromkútnál már megismert gyerekcsapat is ismerősként üdvözölt, teljes lett a napom! Azaz a célban kapott virslivel volt teljes. Az itiner alapján megtettem 13,14 km-t és hozzá 596 m szintemelkedést. Most már csak Zsuzsiékat kellett megvárnom, ezt az időt a cél melletti büfénél terveztem eltölteni, mivel ott a „feltöltődésre” is volt lehetőség. Ebben az időtöltésben segítettek az ország több szegletéből érkezett és a túrával végzett túratársak, valamint a húszaszteljesítő kaposvári ismerősök is. Zsuzsiék a Klastrom-kút után Badacsonytomaj, Borbély családi pincészet – Tóti-hegy – Gulács útvonalon jutottak vissza a célba. Ezt a túrát 20,9 km-rel és 734 m szintemelkedéssel lehetett megoldani. Az előzetes beszélgetésen már eldöntöttük, hogy a rendezők szervezésének köszönthetően a túra után várnézőbe megyünk, mivel ingyenes belépésünk volt erre a napra a szigligeti várba. A várbéli jó órás séta levezetésnek a fáradt lábakkal jól esett, még a vár történetét is megnéztük Stenczer Béla narrálásával. Mivel egy bringaverseny meghiúsította Keszthely belvárosába jutásunkat, így nézelődésre már csak a „Fenék” nevezetű felújított kastélyépület és a Somoshegyi-kilátó maradt a tanúhegyekkel… Utóbbitól, a déli part nyugati végétől is szépek, csak egy rusnya, de gondolom roppant hasznos átjátszó torony rondít bele a képbe! Azért, ha rajtam múlna, eltüntetném. Ahogy az elkészült képsorozatban meg is tettem… atiKA Dráva TSE ● Egy „Drávás” a Dráván… Becze Laci egy éve csábítgatott az általa szervezett vízitúrákra. Emlékszem még, milyen jó vízen lenni! Hajdanában voltam többször Tisza túrán és eveztem már a Duna vizén is. Vagy 25 év telt el azóta és nem tűnt el soha a szívemből a sok szép emlék, élmény, amit a vízitúrákon átél az ember lánya. Laci túrái közül a Dráván való evezést választottam. Ezt a folyót eddig csak partjáról és a rajta való átkeléskor tapasztaltam meg. Hívogatott, hát engedtem a csábításnak. Egyre közeledett az indulás napja, amit lelkesen vártam. Nekem nem sok részletkérdésem volt a túrával kapcsolatban. Nagyjából annyi, hogy mikor és honnan indulunk. Június 9-én kora reggel indultunk útnak a Perlaki víztározóhoz. Berzencénél találkozott össze a szélrózsa több irányából érkező csapat. Ott az autókban átrendeződtünk kicsit, majd indultunk tovább a határon túlra, Horvátországba. Örültem, mert találtam ismerős arcokat a társaságban. Mindenki nyitott szívvel fogadott és szerencsére én sem vagyok az a zárkózott típus. Az úton jól összehangolódtunk. A Perlaki víztározó mellett haladva elállt a lélegzetem, mert a tározó oldalában amíg a szem ellátott, virágzó ökörfarkkórót lehetett látni. Életemben eddig összesen nem láttam ennyit. A gátnál vízre tettük a kajakokat, kenukat és útnak, vagyis víznek indultunk. Az éjszakát Őrtilosnál terveztük tölteni, így az első nap távja nem volt több 19 kilométernél. Csodálatosan tiszta vizű a folyó azon szakasza. A Mura befolyása után viszont már nem ez tapasztalható. Nyilván a nagy esőzéseknek szerepe van ebben. Sok homokpad, vagyis inkább sóder van azon a szakaszon. Ha jól füleltünk, hallhattuk a fenéken sodródó kavicsok hangját, ami pezsgéshez volt hasonlatos. Könnyen partra tudunk szállni, mikor kedvünk támadt. Mikor ilyen nyugodt, természetes közegebe kerül az ember, könnyen és gyorsan felejti a város zaját és a civilizáció nyomait. Jó ilyenkor átadni magunkat az érzésnek, hátrahagyni a sok holmit, kütyüt, miegymást, mert őszintén: nem kell sok a boldogsághoz. Őrtilosnál partra szálltunk és tábort vertünk, ki sátorban, ki lakókocsiban, ki a saját autójában talált aznap este hajlékot. Ketten ugyan elköszöntek, mert csak egy napra csatlakoztak hozzánk, később mégis kiegészült a csapat 10 főre az újonnan érkezőkkel. Bográcsos chilisbab volt a vacsoránk. Jókedvünket a szúnyogok sem tudták elvenni, pedig voltak bőven. A part mellett haladó Dráva ártér tanösvényt nem lehetett végigjárni, mert hatalmas pocsolyák zárták el az utat. Hód is munkálkodott a környéken, bár nekünk csak úszótudását mutatta be többször. Jóízű beszélgetéseket követően sötétedés után nem sokkal nyugovóra tértünk, azonban az éjszakai tehervonatok zaja egyetlen álmunkat sem engedett eljutni a végéig. 10-én, szombaton, reggel 8 órakor indultunk tovább. Csendes, nyugalmas, izgalmaktól és borulástól mentes napnak néztünk elébe. Sok-sok anekdotát halhattunk a tapasztaltabbaktól, melyekből mi is sokat tanulhattunk. Csodálatos élővilág tárult a szemünk elé. Megannyi vízimadarat láthattunk, egy kavicsos szigetecske fölött csérek köröztek… Ahogy szélesedett a folyó, úgy lett kevesebb a kikötésre alkalmas hely. Vízvárig eveztünk összesen 45 kilométert. Helyi szúnyogok hada fogadott a táborhelyen. A közösen elfogyasztott vacsorát követően a település vendéglátó helyén leltünk békét a vérszívók elől. Csocsóban nem tudtuk a helyieket túlszárnyalni, sikerittasság helyett a játék örömével zártuk a napot. A táborhelyhez vezető úton találkozhattunk teknőssel, nyuszttal, hatsávos hangyasztrádával és bagolykórussal is. Csendes éjszakánk volt, hajnali madárfütty arzenállal. 11-én, vasárnap kezdtük meg utolsó túranapunkat. A reggeli közös étkezéseknek is akadt közösségformáló szerepe. Megosztottuk, amink van, és így jobban esett minden falat. Frissen főzött kávé fogyasztása után vízre tettük a hajóinkat és indultunk el újra, ezúttal Barcsig. A célállomás तक 39 kilométer megtétele várt ránk. Többször összekapcsolódva csorogtunk. Szerencsés túratársunk tizedpontossággal meg tudta becsülni sebességünket, ami 5,6 km/óra volt. A szükség ugyan többször megkövetelte volna, de kikötni csupán egy alkalommal tudtunk. Borús napunk volt, közepes szembeszéllel. Jól esett hát a langyos homokban bokáig elmerülni, mielőtt újra vízre szálltunk. Szerencsénkre egy csepp eső nélkül telt el minden napunk. Barcson a híd alatt lévő strandnál kötöttünk ki és fejeztük be a magával ragadó Dráván, csodálatos emberek társaságában eltöltött három napot. Köszönet a szervezésért Becze Lacinak és a társaságnak! Remélem először és nem utoljára lehettem részese a velük átélt vízitúra élménynek! Both Viki Dráva TSE ● MTSZ turista szakmai találkozó, Sás-völgy ► A házigazdák szemével Július első hétvégéjén (július 1-2.) a Magyar Természetjáró Szövetség rendezvényén segédkeztünk a sás-völgyi Erdő Házában. Az MTSZ tavaly decemberben rendezte meg először a bizottságokban dolgozó önkéntesek és az MTSZ – bizottságok munkáját segítő – munkatársai részvételével a szakmai találkozót. A Hármashatár-hegyen lezajlott találkozón – a résztvevők igénye alapján – vállaltuk el, hogy segítünk egy hasonló programot megszervezni a Mecsekben. A Mecsekerdő Zrt. hathatós segítsége nélkül ez a találkozó nem jöhetett volna létre.