Jónás István barátommal igyekszünk felfelé az erdészeti úton a kék sáv jelzés irányába. Az autók zaja egyre távolabbról hallatszik, és felérve a tetőre meg is szűnik. Az úton a kiszáradt keréknyomokban ropognak bakancsaink talpa alatt a megszáradt agyagrögök. Az erdő üde zöld levelei közt a hársfák levelei már sárgulnak a szárazság miatt. Lefele haladunk és most a mészkősziklák kiálló darabjai koptatják bakancsaink talpát. Lent a völgyben a tisztás szélén feltűnik Rudi esőbeállója és odébb a Büdös-kúti kulcsosház.

Pistának és nekem is a látottaktól azonos emlékek jutnak eszünkbe: szinte látjuk magunk előtt Rudit a gangon állva kezében egy szerszámmal. Sok éven keresztül ő volt a ház őrzőangyala, az eltévedt kirándulók útbaigazítója, mindenkihez volt egy jó szava. Az erdő csendjét megzavarókat figyelmeztette az írott és íratlan viselkedési szabályokra. Barátai számára mindig lapult tarisznyájában egy kis villányi itóka, amit barátai viszonoztak hátizsákjukból elővett hasonló jó nedűvel. Megbeszéltük, ki merre túrázott a közelmúltban és melyik túrán találkozunk legközelebb.

Sajnos ő is eltávozott az égi túramezőkre, hogy többi túratársához csatlakozzon, akiknek emlékét őrzi a Természetbarátok Panteonja a Feri-forrás közelében. Most oda igyekszünk Pistával, hogy Rudi fekete márványtábláját beépítsük elhunyt társai mellé. A kis tisztás némán nyúlik el a fák között, zöld színével nyugtatja lelkünket. Hamar a panteonhoz érünk, lepakoljuk szerszámainkat és a hozott anyagokat a tábla beépítéséhez. Bemérjük a tábla helyét és felváltva vésni kezdjük a kemény durvaszemű homokkősziklát. A vésés hangja megzavarja a völgyben pihenő csendet, melynek az acélszerszámok csörömpölése telepszik helyére. Pattognak a kőszilánkok a véső éle alól, és hullanak ruhánkról a földre.